Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

185 többinél semmivel sem jobb, sem rosszabb politikai vezércikket, ahogy ezt képviselők, kik még tegnap a választás előtt jámbor és békés polgárai voltak a mit sem sejtő hazának, igen sűrűn meg is teszik, így — hála aránylag elég intenzív életet élő művészetünknek — a művészettel telített levegő annyira megtermékenyít minden második embert, hogy csak alkalomra kell várnia, hogy kész kritikus legyen belőle. Szabad farmerjei a szabad területnek, államvasúti titkárok, orvosok, tanárok, volt riporterek, jelentéktelen poéták és tárcaontók, rossz karikaturisták, rossz drámaírók, jogászok, sporttudosítók, egyéb hasznos munkára képtelen emberek — mind megválthatják maguknak a kritikusi bilétát. Hollósy már elmondta új ideáinak nagy részét Magyarországon, Ferenczy Károly, Grünwald Béla, Réti István, Thorma János megfestették legerősebb dolgaikat, Rippl-Rónai elhozta a legnyugatibb és legmodernebb levegőt, Mednyánszky László egy hatalmas művészlélek megnyilatkozásaival ajándékozott meg bennünket, mikor még nálunk a közönség és a kritika tehetetlenül, sőt ellenséges hangulattal állt velük szemben. Meg nem értett és gyűlölt szfinxei voltak ők sokáig a magyar műkritikának, s nagyrészt ma is azok. Egy ember volt, aki útjuk kezdőpontján melléjük szegődött, velük harcolt, megbecsülhetetlen szolgálatot tett a magyar művészet fejlődésének s egyben a magyar társadalom kulturális haladásának: Lyka Károly. A művészek meg nem értett, de imponáló ereje s az ő nagy tudása, kitartása, a viszonyokkal jól ismerős ember kicsinyességig menő tanító szereplése voltak a tényezők, melyek rövid néhány év alatt — örökre emlékezetesek a magyar művészet történetében — létjogosultságot, teret vívtak ki a modern magyar művészetnek a Benczúrok erőszakosságaival szemben s a félrevezetett magyar társadalom indolenciája dacára. Mellette egész plejádja az államvasúti titkároknak s a többieknek töltötte meg időről időre a napilapok hasábjait kritikai svindlikkel, csakúgy, mint ma. Mert míg a művészet maga mindenkorra kiható metamorfózison ment át, addig a műkritika jórészt megmaradt abban a stádiumban, melyben a modem művészet megszületésének idején volt. A változás legföljebb az, hogy jóval többen írnak művészetről - emberek, akiknek koldus- vagy ha úgy tetszik, kufárlelke magáról a művészetről sejtelemmel sem bír, s hogy a művészettel szemben való tehetetlenséget a jövevények hol a magyar művészetért való visítás, hol tisztára piktúrai, technikai szakügyek vég nélküli üres csépelése mögött sikkasztják el. Az esztétikai életnek nyugaton való hatalmas föllendülése nem tudta megtenni műkritikánkkal azt, amit a művészet tett meg művészetünkkel; európai nívón álló művészetünkről ma is favágók és libériás inasok adják le véleményüket a nyilvánosság előtt. Az, hogy a budapesti könyvkereskedők legkelendőbb könyvei közé a német, francia és angol művészeti és kritikai munkák tartoznak, nem sokat jelent, mert a német, francia és angol műkritikusok jól tudnak ugyan írni, de a magyarok nem tudnak jól olvasni! Pedig sokat olvasnak. Ész nélkül, fejvesztve és megzavarodva, mint Lázár Béla és a többi főtanárok. Nevezetesen ez a Lázár Béla, akinek kritikai