Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.
Nyomtatásban megjelent írások
186 működése megírni való sorozata a vég nélküli önkompromittálásoknak s a könnyen sikerrel járó akarnokság lépéseinek, kezdve attól az időtől, amikor az indián rovásíráson és Verseghy Ferenc életén törte a fejét, folytatva, amikor kívülről megtanult negyven művészettörténetet, keresztül azon az időn, amikor rajzolni akart megtanulni, hogy kritikáiban szemléltetőleg bemutassa a piktorok elrajzolásait, s odategye a maga rajzát, hogy így kellett volna, s befejezve, mikor végre eljutott a közismertség és közbohócság boldogító porondjára, ahol e pillanatban is hadonász. Mellette Maksziányi, 2 Nyári Sándor, 3 Lakos Alfréd, 4 Rottenbiller, 5 Kézdi-Kovács László, 6 Rothauser, 7 Keszler József 8 stb. Megannyi fényesnél fényesebb típusai a magyar műkritikai irodalomnak. Igaz, hogy ezek már kevesebbet olvasnak, mint Lázár, de nem kevesebbet írnak, mint ő, ugyanazzal a szabadsággal és ellenőrizetlenséggel, mint ő. Mert a műkritika ellenőrzése nem egy ember hivatása, nem is tízé, hanem egy szellemileg érett társadalomé. Hol van ilyen? De hogy művészetünk teljesen a véletlenre volt bízva jó ideig, s nem volt biztos gyökere sehol, úgy a véletlené a magyar műkritikai irodalom sorsa is. Puszta véletlen az is, hogy Lyka mellett van Yartinunk 9 és Márkus Lászlónk 1 0 is, kik közt az első finom szellemével, tisztult nézeteivel és éleslátásával, a másik nagy fajsúlyával, temperamentumával nem pihenő harcoló kedvével méltó és már sok szolgálatot tett előőrsei a folyton haladó modern magyar művészetnek. Ha ez a három emberünk nem volna, akkor nem lehetne Kritik der Kritik-et írni Magyarországon éppúgy, mint ahogy nem tudunk írni — mai magyar poézisről. A fogalmak azonban nincsenek jobban összezavarva Magyarországon, mint ahogy össze vannak zavarva és préselve az egyes emberek. Ahogy a Műcsarnokban egy fedél alatt szerepel Ferenczy és Innocent, úgy a közönség gondolkodásában egy kalap alá kerül Lyka Károly és — ó, irgalom atyja — Lázár Béla. De ennek már részben a művészet az oka, mely ugyan megnőtt, nagy és erős, de mégsem tud magának fészket találni művészetölő, állami intézményeken kívül, mint amilyen a Műcsarnok. A magyar műkritika kérdését is csak aznap oldhatjuk meg, amikor saját otthonába vezéreljük a független és szabad modern magyar művészetet. A magyar szecesszió közvetlen következménye a magyar műkritika szecessziója lenne, szétolvadása a természet törvényei ellen összeolvasztott elemeknek, ítéletnap, melyen jobbra és balra széjjelválnak az emberek, akiknek semmi közük egymáshoz. Balra azok, akik ma: paraziták a művészet emlőin.
