Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

184 A MAGYAR MÜKRITIKA Darázsfészekbe nyúlni csupasz kézzel veszedelmes dolog. Megbolygatni a magyar műkritikusokat, nekik menni avatatlan tollal, kevés tapasztalattal, szűk látókörrel, még veszedelmesebb. Ezt cselekedte Wetzel György dr.

1 a magyar műkritikáról irt röpiratában, melyben sietett feltalálni a spanyolviaszt és egyben bizonyságot tenni jobb sorsra érdemes, ezúttal kútba esett nemes ambíciójáról, a magyar művészet sorsa iránt táplált atyai jóindulatáról és hadakozó kedvéről. Wetzel viccel, mégpedig komolyan. Éppen az az elszomorító az ő dolgában, hogy mikor végre-valahára hozzászól valaki a magyar műkritika izgató, mélyen fekvő kulturális érdekekkel összeszőtt ügyéhez, gyönge önképzőköri mondatok megszerkesztésénél, közhelyeknél, a sablonos megbotránkozásnál, néhány budapesti pletyka feljegyzésénél nem tud továbbmenni. Hol ennyire hiányzanak az erők, ott nem dicsérendő az akarat. Még a jóakarat sem. A magyar műkritika kritikájának problémáját tehát az elszánt és elkeseredett vállalkozónak nem sikerült megoldania. Legfeljebb alkalmat adott arra, hogy itt is, ott is gondolkozzanak dolgokon, melyek neki nem jutottak eszébe. Gondolkodásra pedig minden apropó jó, nagyon mindegy, hogy milyen lyukból fúj az a bizonyos szél. A magyar műkritika képének kialakulása a magyar művészet életével van természetrajzi összefüggésben. Érthető, de nem egészséges viszonyban. Normális körülmények között ugyan mindenütt a művészet az elsőszülött, melyet követ az esztétika, a napisajtó világában a napi kritika, csakhogy míg nálunk jóformán az előföltételek nélkül, szinte véletlenül csudálatos virágzása indult meg a képzőművészeteknek, nevezetesen a piktúrának, addig az előföltételek nélkül a műkritika nem tudta megtalálni magának az alkalmas anyagot, mely méltó lett volna a gyorsan nagyra nőtt magyar művészet megértéséhez és interpretálásához. A magyar művészet teljesen fölfegyverkezve lépett ki, ha nem is a magyar társadalom méhéből, de a nyugat kultúrájának és művészetériek melegágyából; a magyar műkritika, a gyengébb csemete, a vérszegény, koraszülött, legfeljebb a napisajtó ingó és sekélyes talajában gyökerező kritika nem töltött elég időt embrióállapotban. Mivel a kritika azért kritika, hogy magának a művészetnek föléje kerekedve éles szemmel és biztos tudással konstatáljon olyan dolgokat, melyeket a művészet, mint cselekvő, nem láthat — ez lett volna hivatása nálunk is a kritikát író embereknek. Csakhogy ma nálunk a művészet nagy és erős, a kritika pedig kicsiny és gyönge. Hogy megerősödjék,felszívta magába mindazokat az elemeket, helyet és nyilvánosságot adott nekik, akiknek egy rossz pillanatukban eszükbe jutott, hogy kritikusi tollat vesznek a kezükbe. Tréfába illő ez a könnyedség, mellyel Magyarországon kritikus lett reggelre az, aki este mint közönség vagy legjobb esetben mint újságíró feküdt le. Ahogy a mi levegőnk telítve van politikával, ahogy minden ember a sok vezércikkolvasás után első próbára képes megírni egy épkézláb, a