Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

174 Abban az időben, amikor könyvet nyomni művészet volt, a gép volt az eszköz az ember mellett; ma az ember az eszköz a gép mellett. A könyv művészetének reneszánsza azonban az elmúlt század bezárult kapujából egy hatalmas igét kiált végig az új század országútján: Az ember reneszánszát. A TÉLI TARLAT E pillanatban már teljesen érdektelen dolog arról beszélni, hogy a téli tárlat, mint olyan, azaz kiállított képek és szobrok összesége, nívón áll-e vagy sem. Az bizonyos, hogy ezzel a tárlattal a modern magyar művészet sorsa egy milliméternyivel sem jutott előbbre, legfeljebb közvetve, amenynyiben ez a tárlat rikító élesen világított rá a magyar művészet sorsát intéző tényezőkre s nevezetesen arra a műintézetre, melynek hivatása az volna, hogy melegágya legyen minden egészséges művészeti törekvésnek. A független zsűri, a Műcsarnok, mint fogalom s a rendezés — ez a három tényező az, mely a művészet helyét ezen a kiállításon elfoglalja, s feledhetetlen dokumentumát adja annak, hogy mit jelent nekünk ma egy kiállítás a Műcsarnokban! Benczúrék és Knoppék zsűrijével! és Nádler Róbert rendezővel! Ha az idei téli tárlatnak sikerült végleg elriasztania magától minden új és komoly törekvést, akkor hivatását nagyszerűen betöltötte. Jobban, mintha akármilyen nívón állana. Mert itt nem kiállítások nívójáról, jó és rossz képekről, tárlatlátogató közönség szórakoztatásáról van szó, hanem a magyar művészet létkérdéséről. A magyar művészet létkérdésének problémáját, keserves esztendők igazsága ez, a Műcsarnok keretein belül megoldani már nem lehet. Ahol falakat töltenek meg a Faragó Gézák és Ujváry Ignácok, ahol minden erőt és minden nemes, tiszta szándékot egyszerűen felrúg az éppen ellenkező hivatásra megalkotott művészeti intézmény, ott a művészetnek nincs komoly keresnivalója. Legfeljebb a művészetet képviselő emberek pillanatnyi anyagi érdeke erőszakolja bele a művészetet a neki idegen falak közé. Ennyi erőszakosság közepette hogy nyílna tér a művészet egészséges fejlődésének? Ellenkezőleg, oda lyukadunk ki, hogy minél jobb valamely tárlat a Műcsarnokban, annál több erőszakosságnak kellett történnie, s ennélfogva annál egészségtelenebbek a szabad fejlődésre vágyó művészet viszonyai. Azé a művészeté, melynek a társadalom élő szervezetében kell meggyökereznie, nemcsak mesterséges inhalációk segítségével tengődnie. Amíg tehát gyökeres változás nem történik, mégpedig a Műcsarnokon kívül, addig egy-egy műcsarnoki tárlat lehet napi esemény, lehet érdekes cikktéma, lehet jó hely sétahangversenyekre, állami vásárlásokra és állami díjak ismert módszer szerint való kiosztására, de mindezeknek az ügyeknek a magyar művészet fejlődéséhez s a magyar kultúrához semmi közük. S nem nagyon lényeges dolog tudni azt sem, hogy X. Y. jeles hazánkfia az idén Böcklint kopírozta-e, vagy az angolokat, s hogy kollégája a ,,Nem megmondtam? Jaj be forró!", „Rákóczi ha-