Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

16 fajnak, mint keletről származónak már a jellegében van a hullámzó, az éneklő beszéd, s a gyermek már anyjának altatódalában, első lépését kísérő versecskéiben, első játékához, sírásához, cselekedetéhez, nevéhez fűződő rímes dalocskákban hallja mindegyre az összhangzó szót, ritmust, dallamot, s így szinte vérévé válik. Ös nemzeti vonás, hogy a magyar — így a szegedi is — nem tud dal nélkül ellenni. Lelkének legőszintébb megnyilatkozása a dal, és csakis ezen keresztül lehet szívébe látni, mert itt tör ki belőle minden öröm, a szerelem, keserűség és a szabadságnak zabolátlan, vad szeretete. Miként a dal, az ének — mondja Kovács — ősi nemzeti szokás maradványa, éppúgy a tánc is az, s innen van, hogy „könnyű Katót táncra vinni". A szegedi nép táncában van valami ábrándos, ritmikus szomorúság, mint ahogy a frissiben kitörő, szilaj tűz, a sírva vigadás. Itt éppoly őszinte, mint a dalban, levet minden külsőt, a maga őszinteségében jelenik meg. A szegedi nép tréfálkozó és gúnyolódó megjegyzéseit és komoly beszédét kiszólásokkal és szólásmódokkal teszi színessé és érthetőbbé, sőt gyakran csakis közmondással és szólásmóddal válaszol. A kevés szóval sokat mondás a magva ezeknek, s itt nyilatkozik meg igazán az éles ész, a metaforákban dolgozó logika. Sok emberöltő alkotta meg ezeket, közkincs, melynek származási idejét nem lehet megállapítani, s apródonkint, ezer év alatt jött létre. A könyv befejező részét a néphagyományokban szereplő hitregei és helytörténeti mondák, mesék s a fogós, rejtett mondások, talányok teszik. Az egészet pedig a szegedi nyelv és nyelvjárás záija be, annak nyelvtani ismertetése, megvilágítva minden oldalról. * Kovács János művének központja, szíve a nép rejtett, lepellel borított poézise, mely szétlöki a vért annak minden részébe, úgyhogy az utolsó ízéig érdekes, élvezetes, változatos. Rejtett ez a poézis, s kevés ember hatolhat bele igazán. Naivság, agyafúrtság, ábrándos hangulat, durva kitörés takarja ezt a mély, beláthatlan költészetet, melyet mindenki fejleszt, lépten-nyomon használ, s amelyben még a trágárság is nemritkán, ha esztétikai szépet nem is, de éles észt vagy humort tartalmaz. Nehéz felfedezni, kihalászni azokból a daróc fedte, kemény parasztszívekből, de még nehezebb a jellemző, a speciálisan magyar érzést és lelket megtalálni az idegen, félelmesen modern, eltakarással fenyegető hamu alól. Mert hiába, a Kovács által vetített hatalmas képen, a tisztán látszó, mozgó alakok között ott lappang s mindig erősebben tündöklő az eredetiséget megemésztő idegen, öntudatlanul is belopódzó vonás. Ma még meg lehet találni benne a valódit, amint ezt Kovács könyve bizonyítja, de ki tudja, nem fog-e az rövid idő alatt elveszni, amit századok küzdelme és szenvedése acélosított meg, s amit a civilizáció poézis nélküli szele máris eltűnéssel, elnyeléssel fenyeget? Nem fog-e majd csak sejtelmes, szürke emléknek