Fekete Lajos: A hódoltság török levéltári forrásai nyomában. Szerk. Dávid Géza. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 6.)

A Velencei Állami Levéltár „Documenti turchi" c. gyűjteménye: Levéltári Közlemények IV (1926), 130-138

A VELENCEI ÁLLAMI LEVÉLTÁ1I „DOCUMENT! TURCIIl" C. GYŰJTEMÉNYE 133 lenoéhez legközelebb fekvő határmenti tisztviselők, kiket kormányuk emiatt rendszerint felelőssé szokott tenni, sűrűn felkeresték leveleikkel Velencét. A helyzet ugyanolyan volt, amilyennek a magyar végeken ismerjük. A dogé és a „többi velencei bej" (t. i. a tizek és az ötök tanácsa) a boszniai bejlerbejtől, a hercegoVinai és kliszi sandzaí bejtől nagyon sok levelet kapott, melyek legtöbbje — hol kérve, hol fenyegetődzve — az adó beküldését sürgeti. A gyűjteményben elszórtan található adónyugták, hivatalos elismervények száma megközelítheti a százat, a sürgetések száma ennek többszörösére rúg. Több százra tehető azon iratok száma, melyek a határmenti életre vonatkoznak. Ennek békéje egyrészt a központi kormány politikájától, erejétől, másrészt a végvidéki tisztviselőktől függött. II. Sülejmsn erős kormánya úgy szárazföldi, mint kétes összetételű és laza fegyelmű tengeri hadait uralni és a Velencével kötött békének érvényét biztosítani tudta. A végvidék török helytartói — saját írásaik tanusága szerint — (tisztességtudó levelektől, nyugodt hangú jelentésektől várták panaszaik orvoslását, az adó beküldését, a károk megtérítését, az izgágának mondott kenézek leváltását stb. Mikor a viszonyok megváltoztak s a török kormány katonáit se nagy hadjáratokban foglalkoztatni, se fegyelmezni nem tudta, a végek békéjét heyes küzdelmek törték meg. A velencei végek élete il/énkor hű mása volt a magyarországiaknak. Az ellenfelek nem respektálták az ismételten megejtett határbejárások és hosszas tárgyalások alapján megállapított határokat,

2 hanem meglepték egymás várait, hajóépítő telepeit, embert, állatot elhajtottak s mindent feldúltak, amit nem tudtak elvinni. A porta úgy a szárazföldi, mint a tengeri rajtaütésekben Velence ujját látta g bárha azokat talán a „bécsi király" emberei követték el, Velencét vonta felelősségre értük. Valószínű, hogy legtöbbször nem ok nélkül. Az uszkókok, a tengermelléknek e harcias néptörzse legalább annyit állott Velence zsoldjában és szolgálatában, mint a királyéban. A szultánok sokszor felszólították Velencét, hogy vegyen részt e néptörzs ellen indított expedícióikban, de siker nélkül. Pedig ez a kérdés nemcsak a konstanti2 Határköveket már 1004-ben (= a. D. 1595/6.) raktak le. — Elvi jelentősége miatt megemlítésre méltónak vélem II. Sülejmánnak egy döntését (931 savval 20—29 = a. D. 1525. aug. 1,0—19.), mely egy határperben Velencének a magyar királyokkal kötött régi szerződósét vette tárgyalási alapul és Kolivrad falut Velencének engedte át, mert azt már a király is velencei birtoknak ismerte el. 202