Fekete Lajos: A hódoltság török levéltári forrásai nyomában. Szerk. Dávid Géza. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 6.)
A Velencei Állami Levéltár „Documenti turchi" c. gyűjteménye: Levéltári Közlemények IV (1926), 130-138
A VELENCEI ÁLLAMI LEVÉLTÁ1I „DOCUMENT ! TURCIIl" C. GYŰJTEMÉNYE 133 útján lehetséges. Bár a kiemelt kötegek mindegyikében találtam négy-öt töröknyelvű iratot, a Velencében eltöltött, aránylag rövid idő alatt, ezen irattömeg áttekintésére nem vállalkozhattam. A következőkben a különállóan kezelt török oklevélgyűjtemények, a documenti turchinak ismertetésére szorítkozom. Ez a gyűjtemény rendezetlensége dacára is szinte összefüggő képet ád Velence és a török birodalom érintkezéséről. Majdnem mindegyik irata a kötársasághoz vagy annak valamely szervéhez szól s a török birodalomnak, illetőleg alattvalóinak Velencéhez és a velencei polgárokhoz való viszonyára vonatkozik. Minthogy Velence a portával szemben külpolitikai függetlenségét mindvégig megőrizte, a hozzá intézett iratok — akár a konstantinápolyi, akár a végvidéki hatóságok által adattak ki —, az idegen államokhoz küldetni szokott leveleknek, diplomáciai jegyzékeknek alaki és tárgyi sajátságaival bírnak. Velence érdekei — legalább időnkint — megegyeztek a török birodalom érdekeivel s lehetővé tették, hogy a két állam között békés viszony fejlődjön ki. A diplomáciai jellegű iratok, melyeket a török kormány Velencéhez intézett, ezen a viszonyon alapulnak. A nagy szultánok a dogét és államát független keresztény hatalomnak tekintették. Epigonjaik e hagyománykép átvett viszonyt ápolták és állandósították. Velencének is ez volt a célja s evégett a hatalmasnak kedvében járni igyekezett. A kereszténység és az iszlám küzdelmétől távol tartotta magát s a meggazdagodott birodalom kiszolgálásában és sokszor vele egyetértve szolgálta saját gazdasági érdekeit. Török háborúit nem ő idézte elő, viszont mindig hajlandó volt azokat befejezni. S végképen csak akkor szállt szembe a törökséggel, mikor a szent liga (1683) erre szinte kényszerítette. A két állam között kialakult békés viszonyból folyik, hogy a török kormányok bizonyos udvariassági formákat Velencével szemben a legrégibb idő óta betartottak. Szokásuk volt, hogy a legfontosabb politikai eseményekről (a szultán haláláról, utódjának trónralépéséről, a nagyvezérek változásáról) hivatalos jegyzékkel értesítették Velencét. E díszes kiállítású, költői szövegezésű tudósításokat rendszerint két példányban küldték el, az egyiket a szultán, a másikat — a kellő módosítások kivételével azonos szöveggel — a nagyvezér nevében. Ezen iratok — körlevelek — közül többnek párhuzamos, 200
