Fekete Lajos: A hódoltság török levéltári forrásai nyomában. Szerk. Dávid Géza. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 6.)

Párhuzam az isztanbuli és budai török hivatali ügyvitel között: Levéltári Közlemények XVIII-XIX (1941), 208-222

210 nemenként mutatják ki, a fegyvernemek idővel kialakult rangsora szerint. Amely helyörségben janicsárok szolgáltak, első helyen mindig ezek soroltattak fel, de nem janicsároknak neveztetnek, hanem müsztahfizok-nak, „őröknek", vagy a perzsa „merd" („férfi, ember") szó többesével merdán-nak (merdán-i kal'a: „a vár emberei"). Élükön a helybeli müsztahfiz-aga állt, aki nagyobb erődben egy személyben a hadi szertárnak, kisebb helyen magának a várnak is parancsnoka (dizdar) volt; ő utána van megnevezve helyettese, majd sorban a többiek csapatonként (bölük), elsőnek a parancsnok, utána a közlegények, csapatonként 9—10, később 6—-7 ember. Minden név mellett fel van tüntetve, hogy mennyi napi zsoldot húz. A janicsárok névsorát követte, nagyjában hasonló módon, a többi fegyvernem tagjainak összeírása: először a müteferrikáké („vegyes, szolgálati beosztású emberek", túlnyomóan műszakiak), aztán a tüzéreké és az ágyúszállító szekereseké (topci és top 'arabadzilari), az ú. n. „önkénteseké" (gönüllüler), akik az önkéntes-elnevezést csak értelme mult hagyományból viselték, aztán az 'azabok s legvégül a lovasok (fáríslar vagy suvárilar), akik ismét két csoportra oszoltak, ú. n. „zsoldosokra" ('ulüfeli...) és martalócokra, akik éppen úgy zsoldot húztak, mint a „zsoldos" lovasok. Magyarországon kívüli török területeken, akár a távol fekvő Anatóliában is, a hasonló célból összeállított kimutatások ezekkel minden vonatkozásban megegyeznek. A pénzügyi defterdár iratainak példákból közvetlenül ismert további sorozatát a pénztári naplók, pénztári rúznámcsék (rüznámce-i hazíne-i . . .) alkották, amelyek naplószerűen a pénztár bevételeit és kiadásait jegyezték fel, a bevételt a kiadástól nem választva szét, hanem azokat vegyesen egymás után, mindig az illető be- vagy kifizetéssel egyidejűleg naplózva. A bejegyzésekben nagy és igen kis összegek egymásután váltakozhattak. Külsőleg szembetűnő a rúznámcse vezetésében, hogy az egyes tételek nem soronként egymás alá vannak írva, hogy a megfelelő özakaszok rovatszerűen egymás alá essenek, hanem csomókban, hant-szerűen, úgy hogy áttekintésük nehéz, számértékeik összegezése pedig ebben a formában lehetetlen volt (fokozott mértékben azért, mert a számértékek erkám-i divânijje-nek nevezett számjelekkel vannak írva, amelyeknek összegezése olyanféle feladat, mint a latin számjegyeké), az összegeket tehát összegezésük végett át kellett írni. Lehetséges, hogy egyes, többi között a bécsi 13