Németh Gyula: Törökök és magyarok. 2. köt. Szerk. Kakuk Zsuzsa és Róna-Tas András (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 5.)

Oszmán-török nyelvtörténet - Bulgária török nyelvjárásainak felosztásához: MTA I. Oszt. Közi. X (1956), 1-60

.Y» éppúgy, mint Nyugat-Ruméliában. Ez aligha véletlen. Látni fogjuk, hogy az ü > i' változás nyomai északkeleti Anatóliában is jelentkeznek és azt a gondolatot, hogy itt mindhárom területen bizonyos történeti összefüggésről, legalább is a fejlődési tendencia közösségéről beszélhetünk, nem lehet elutasítani. 4. Az ö > o, ü > u változás — gyakran átmeneti hangokkal — tipikusan azokhoz a változásokhoz tartozik, melyre a török nyelvek általában tendenciát mutatnak. Az oszmán-törökben nemcsak Adakale—Yidin vidékén van meg, hanem Anatóliában is, különösen északkeleten és azokban a nyelvjárásokban. amelyek ettől a területtől délre és délnyugatra vannak. Nem ismeretlen a nyugat-anatóliai nyelvjárásokban sem. L. D.MITRIEV : I)AN* B 1928, 268—269 ; KOWALSKI, Osm.-türk. Oialekte, 1. §. Bulgária déli részén ritkán, tulajdonképpen csak délnyugaton akadtunk e változás nyomára (1. 396.1.). Megvan azerbajdzsáni területen is. (TOB. Myr. rpyniibi a3epó. H3. 28). Furcsa a dórt (dörder, dord'indí'i) 'négy' alak SAMI BEY szótárában. 5. A 3. személyű birtokos személyrag gyakran előforduló f-je veláris vokalizmusú szavakban erősen zavarta a magánhangzó-illeszkedés szabályát. (VÖ. RASANEN

, Chansons, 7. 1. 2. j.) Esetleg ennek a jelenségnek a hatása alatt történt, esetleg függetlenül tőle, — annyi bizonyos, hogy az ó-oszmánliban erős tendenciát látunk a magánhangzó-illeszkedés megzavarására. Az összes jelenségek, melyeket eddig tárgyaltunk (-i, -mii, -i-J, ö > o, ü > u), ennek a tendenciának a következtében iöttck létre, mint erre már fentebb utaltam. Ennek a tendenciának egyik legfeltűnőbb következménye a -lar, -ler típusú 8zuffixumok palatális alakjának használata veláris magánhangzó után. Ezt, mint a nyugat-ruméliai nyelvjárások egyik jellemző sajátságát a kelet rumt liai nyelvjárásokkal szemben, a leíró részben ismertettem. Amellett a fordított jelenség is mutatkozik : palatális magánhangzó után az a—

e magánhangzós szuffixumok a magánhangzóval jelennek meg. Ezek a jelenségek azonban nem korlátozódnak a nyugat-ruméliai, illetőleg arra az ó-oszmánli nyelvjárásra amelyet a nyugat-ruméliai és — mint látni fogjuk — az északkelet anatóliai nyelvjárás képvisel. Vegyük először az a—

e vokalizmusp szufTixumokat. Ezeknek az esetében a régi oszmánli köznyelvre is jeliémző, hogy veláris magánhangzó után is palatális alakban jelennek meg. 1921-ben, a ZDMC LXXV. kötetében (275. skk.), Ai'OI'ST "FiSCHERnek ,,I)ie Vokalharmonie der Endungen an dén Fremdwörtern des Türkischen" o. munkájának ismertetésében írtam erről a kérdésről. Kimutattam, hogy a régi oszmánli grammatikák szerint a XVII—XVI11. század körüli köznyelvben ilyen alakok voltak használatosak, mint xullanden,<xjul(

I)cr, sovkler, iuradandan ~ iaradandea, hırudmdar ~ ianulanlcr, iaradanlardun ~ iaratlaidtrden, ogule, durnane, dıımaıdnre, adlare (dativusi alakok), olurlcr, olmaaem, olmaxtng (MKŐINEK). MKNINSKI szerint a többesjel az oszmánliban -ler és csak „in familiari sermone" használják — a, o, u, i után — a l ir alakot. Ugyanígy van a dolog a dativns és ahlativus képzése esetél>en. IIOI.DKRMANN 73