Németh Gyula: Törökök és magyarok. 2. köt. Szerk. Kakuk Zsuzsa és Róna-Tas András (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 5.)

Oszmán-török nyelvtörténet - Az újjászületett Törökország: Magyar Szemle XIX (1933), 328-333

322 annyira tele volt arab és perzsa elemekkel, hogy termékeiben gyakran több sort kell elolvasnunk, míg egy török szóra bukkanunk; ezt a nyelvet nemcsak a nép nem értette, de a műveltek közül sem mindenki. Ettől fogva az irodalmi nyelv lassan és fokozatosan, de határozottan egyszerűsödik, közeledik a beszélt nyelvhez. Az írók buzgón művelik a nyugati irodalmi műfajokat, például a regényt, sokat fordítanak törökre a nyugati irodalmak termékeiből s rendkívüli virágzásnak indul egy addig ismeretlen, az új eszmék terjesztésére különösen alkalmas irodalmi műfaj: a színdarab. Konstantinápolyban ez időben öt-hat színház volt, melyeket azonban csak férfiak látogathattak; a nőket a regények és színdarabok olvasása nyeri meg a nyugati műveltségnek. A nyugati hatás alatt készült irodalmi művek ebben az időben még kizárólag a mohamedán világnézet alapján állanak. A sajtó tiltakozik az ellen, hogy a nyugati színdarabokat, melyek eszmevilágukban, de főleg az élet külső körülményeinek rajzolásában a törökök előtt teljesen idegenek és érthetetlenek, a török közönségnek változtatás nélkül adják elő s nem is igen történik ilyesmi: a nyugati színdarabokat általában török ruhába öltöztetik. Számi Bey 1875-ben színdarabot ír Szidi Jahjáról, egy spanyol szolgálatba lépett arab vezérről; az író, mint jó mohamedán, igyekszik lemosni a foltot e vitéz ember nevéről s úgy adja elő a dolgot, hogy Szidi Jahja nem állt a spanyolok szolgálatába, hanem egy spanyol gonosztevő vette fel az ő nevét. Azután tovább fejlődnek a dolgok. Micsoda más hang, más felfogás látszik már az újabb irodalom egyik legnépszerűbb regényében, Resád Núri „Ökörszem"-ében. A mohamedán szokások és intézmények itt már nagyon sokszor mint a maradiság, babona, kezdetlegesség képviselői szerepelnek; ezzel szemben az Író ki nem fejezett, de jól érezhető csodálattal rajzolja a franciás műveltséget. A hősnő, Ökörszem, egy előkelő török család sarja, francia apácáknál nő fel; az író gyakran használ francia jövevényszavakat, használ még olyan esetekben is, amikor az illető fogalom kifejezésére van török szó is. Arra, aki a régi irodalom arabos és perzsás nyelvű műveinek olvasásihoz van szokva, roppant furcsán hamak a török szövegben ezek a francia szók, mint pl. merszi „köszönöm", szürpriz ,»meglepetés", fondan „omlós cukor". (Azt hiszem, ha egy filológus átnézné a modern török irodalom termékeit ebből a szempontból, jó pár száz francia jövevényszót összeírhatna.) A modem irodalom fejlődésével természetszerűleg együtt haladt a nemzeti eszme fejlődése. A török előtt a nemzeti eszme a régebbi időben teljesen ismeretlen. A török elsősorban mohamedánnak érezte magát, másodsorban az Oszmán birodalom tagjának s csak azután és mellékesen töröknek. Elősegítette — különösen az utóbbi időben — ennek az eszmének a kifejlődését az a rengeteg baj is, melyet a birodalom nem-török népei okoztak. Hiszen éppen az volt a legtragikusabb, bár legtermészetesebb mozzanata Törökország történetének, hogy a nagyszámú és rendkívül nagy földrajzi területen lakó nemzetiségek kiváltak a birodalomból. Ezek a dolgok készítették elő a talajt a Gázi pasa reformjai számára. 179