Németh Gyula: Törökök és magyarok. 2. köt. Szerk. Kakuk Zsuzsa és Róna-Tas András (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 5.)

Oszmán-török nyelvtörténet - Balassa Bálint és a török költészet: Magyar századok. Irodalmi műveltségűnk történetéhez (Budapest, 1948), 80-100.

Balassa török feljegyzéseiről ír Gragger Róbert is, abban a tárgyunk szempontjából igen fontos könyvben, melyet ö „Literaturdenkmáler aus Ungarns Türkenzeit" címen Babinger, Mittwoch és J. H. Mordtmann-mal együtt 1927-ben kiadott. (Berlin und Leipzig, Ung. Bibliothek, Erste Reihe, 14.) A mi problémáinkat azonban Gragger dolgozata nem igen vitte előbbre. Szükséges tehát, hogy török filológiai szempontból újabb részletes tárgyalás alá vegyük az ide tartozó kérdéseket és különösen, hogy a török szövegeket a magyar irodalomtörténet kutatói számára lehetőleg híven lefordítsuk. (Szilády különösképpen nem is adja a török szövegek fordítását — úgylátszik, Balassa fordítására utalja az olvasót —, s a Dézsinél található fordítás szintén nem elégíthet ki bennünket.) Mindezeket az egyes feljegyzések részletes tárgyalása fogja világossá tenni. Most térjünk át egy másik kérdésre. Mit ismerhetett Balassa a török költészetből?' A XVI. századi török költészetben három réteget különböztethetünk meg. Az első a népköltészet, melyről XVI. századi emlékeink, sőt feljegyzéseink is alig vannak, de mai formáiból következtethetünk XVI. századi virágzására. Műfajban, tárgyban és stílusban rendkívül fejlett, színes, gazdag ez a népköltészet, — bőséges kárpótlás a nép számára az érthetetlen nyelvű és sokszor érthetetlen tárgyú műköltészetért. Balassa ebből feltétlenül ismerte a négysoros népdalt, mely, mai formájában, mindig szerelmes tárgyú — néha kissé érzéki módon —, jellemző vonása a kezdőkép, rímképlete rendesen a a x a, egy sora hét szótag (4—3, 3—4, 2—3—2). Ez a műfaj azonban írásban sohasem élt, és sem ennek, sem a török népköltészet más műfajainak nincs semmi nyoma Balassánál. Biztosra veszem, hogy Balassa maga is énekelt török népdalokat, de ahogyan a népdal a törököknél írásban nem élt és nem tartozott az irodalomhoz, Balassa sem tartotta irodalmi műfajnak, — aminthogy az irodalom szó pontosabb értelmezése szerint nem is az. Ismerte azután Balassa a XVI. századi török költészet második rétegét, a lantos költészetet.' Ez elsősorban szóban élő, zeneszerszám kíséretével előadott költeményeket termelt, de ezek a költemények írásban is éltek, ránk is maradtak. A török irodalomtörténeti kutatás a legújabb időkig teljesen elhanyagolta ezeket, míg Mehmed Fuád Köprülü, a török irodalom kiváló kutatója, 1910 körül hozzá nem fogott a lantos költészetre vonatkozó adatok és anyag összegyűjtéséhez és kiadásához. Számos idetartozó cikket és művet adott ki, ezek közül megemlítem „Türk Sazşairleri'

: (A török lantos költők) c. háromkötetes munkáját (1940—) melynek — tudomásom szerint — eddig II. és III. kötete jelent meg; a második kötet a XVI., XVII. és XVIII. század, a harmadik kötet a XIX. és XX. század lantos költőinek műveiből ad szemelvényeket, rövid irodalomtörténeti bevezetésekkel. Az első kötet a török lantos költészet eredetéről és fejlődéséről fog szólni. (Ha ugyan időközben meg nem jelent.) 4 8i