Németh Gyula: Törökök és magyarok. 1. köt. Szerk. Kakuk Zsuzsa és Róna-Tas András (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 4.)
A magyar nyelv régi török jövevényszavai
15 .2. A második csoportban a hosszú zárt magyar é szabályos képviseletét látjuk. A nyúlások elvileg lehetnek akár török, akár magyar eredetűek. Az a körülmény, hogy ebben a csoportban — a gyökény alakot nem számítva — ó'-s képviseletet nem látunk, mindenesetre arra utal, hogy a nyúlások a magyar e > ö hangváltozás, azaz a XIII. század előtt mentek végbe. A fejlődés tehát ez esetben a következő volna: bolgár *e vagy *e magyar é > í, illetőleg *é > i > f. Nagyon feltűnő, hogy ebben a két csoportban a csuvas megfelelőben rendesen a hangot találunk (bér ^ paru, érdem ^ *ar-, gyékény t'&acan, kép ^ *kap, kés- kai-). Azt hiszem, ezekben az esetekben a bolgárban a magyarral való érintkezés után a zárt *« összeesett a nyílt *ő-vel. Lehet azonban bolgár nyelvjárási különbségre is gondolni. 3. A két első csoporttól élesen elválik a harmadik. Ebben a csoportban a magyar megfelelők nem ősmagyar S re, hanem ősmagyar i-re mutatnak, ós a csuvasban ezekben az esetekben nem a-t. találunk, mint a két első csoportban, hanem i-t (gyümölcs ^ sim»s, kölyű ^ kib; az üröm^ arím, ersm szó aligha jön tekintetbe). Bennük tehát bolgár i-t tennék fel, amely régebbi zárt e-re menne vissza. Hogy ezekben az esetekben megokolt a bolgár *i felvétele, ezt az is bizonyítja, hogy az a bolgár *i, amely óstörök i-re megy vissza, a magyarban ugyanolyan módon jelentkezik, mint ez a szerintem zárt «-bői keletkezett i. Vö. m. bétü, bötő, bütü ^ tör. bitig; m. gyéplő, gyöplü, gyüplü ^ oszm. iplik; m. gyöngy, gyéngy, gyüngy ^ tör. jindéü stb. Ugyanezeket a képviseleteket mutatja a magyarban a bolgár *ü; ez a hang GOMBOCZ szerint az ősmagyarban nem volt meg, és i-vel helyettesítették: tör. küzitn^ m. gérén (1221.), görén, girin. Különben is alig volna összeegyeztethető magyar hangtörténeti ismereteinkkel, hogy ezekben az esetekben magyar l > i, ü, ő fejlődóst vegyünk fel. A magyarban van ugyan i > i fejlődés, de ez újabb keletű, a XIV. század utáni (MELICH: MNy. VII, 411; HORGER: MNy. XVII, 84, XXII, 324), és azokban az esetekben, amelyek ide tartoznak, i > ü változást nem találunk. Ezzel a véleménnyel szemben lehetne olyan esetekre hivatkozni, amelyekben az őstörök ö a magyarban ö ^ í ^ i ^fl-vel van képviselve, amelyekben tehát a magyar i > i, ü fejlődós feltehető. Ide tartoznak a következő szók: idő: tör. 'ödüyüm. idő, üdő, ödő (idő) (1. GOMBOCZ, BTLW., SZINNYEI: MNy. XXII, 239) | ökör: tör. *ökür^m. ükür, ékir, ökér, ékür, ökör. — Nem vagyok azonban biztos abban, hogy ezeknek a magyar szavaknak a tőhangzója török ö-re megy vissza; nagyon is lehetséges, hogy itt bolgár ü-vel van dolgunk. A mai török nyelvjárások és a nyelvemlékek ezekben az esetekben 344
