Németh Gyula: Törökök és magyarok. 1. köt. Szerk. Kakuk Zsuzsa és Róna-Tas András (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 4.)
A magyar nyelv régi török jövevényszavai
148 tuyu, toyo halnévvel egyeztette a 6zót, melynek 'tok—Stör' a jelentése, s feltételesen idevonta még a sor-tatár tog 'sügér* 6zót is, mely utóbbival — talán MuNKÁcsitól függetlenül — VÁMBÉRY is egyeztette a tok szót (A magyarság bölcsőjénél. 1914. 214). MUNKÁCSI egyeztetése azonban nem meggyőző; a jelentések pontosan egyeznek, de az alaki egyezés nem volt világos. Egy volga-vidéki és nyugatszibériai tuyu-féle alaknak régi török vagy bolgár török *tuqu vagy *tuyu egyformán megfelelhet, pl. kazáni tatár btyau 'békó' ^ régi török bíqay magyar békó, de kazáni tatár ayal 'fa' ^ régi török ayal magyar ács. Az első esetben — mint látjuk — a magyarban megmarad a k, a másodikban nem. MUNKÁCSI egyeztetése tehát csak abban az esetben helyes, ha 6İkerül kimutatni, hogy a toboli tuyu alak régebbi *tuqu-bél keletkezett. Valóban így van a dolog: a toboli tuyu eredeti alakja *tuqu. Utyanabban a forrásban, melyről az imént a sőreggel kapcsolatban beszéltem, ILMINSKIJ levelében, megtaláljuk a tok halnév megfelelőjét is, mégpedig duqt alakban 'Weissfisch', orosz 'ótavra' jelentéssel. A 'Weissfisch' az orosz őijyra megfelelője; a ótjyra jelentése 'acipenser huso', magyarul 'viza', mely hal tudvalevőleg a tok-félékhez tartozik. Tok halnevünket tehát minden kétség nélkül besorozhatjuk régi török jövevényszavaink közé. Bolgár-török bélyeg nincsen rajta, de nem kételkedem, hogy bolgár-török eredetű, őstörök alakja *tuqu, melynek bolgár megfelelője szintén *tuqu; ebben az alakban került át a szó az ősmagyarba, s ebből szabályosan fejlődött a magyar tok a tőmagáuhangzó nyíltabbá válásával és a magas nyelvállású tővéghangzó eltűnésével. Megjegyzem még, hogy a turkomán alak szókezdő d-je — mint sok más példában — régebbi t-ből fejlődött, s hogy a szabályos toboli alak tuyu. Térjünk vissza most már arra a kérdésre, hogy a magyarság ősfoglalkozásai között milyen szerepe lehetett a halászatnak. Láttuk, hogy a magyarság egy része télen folyók mellé vonulva halászott, s látjuk azt is, hogy az a bolgár-török nép, mely a magyarságnak a művelődésben vezetője volt, foglalkozott halászattal is, s a magyarság — mint bolgár-török eredetű halneveink és gyalom szavunk mutatják — ezen a téren is tanult a bolgár-törökségtől. Ügy látom, hogy a halászat a magyarságnak az állattenyésztés és földmívelés után fontosságban harmadik, tehát ezekkel nem egyenlő jelentőségű, de nem is jelentéktelen ősfoglalkozása. Ha GYÖRFFY ISTVÁN a „létfenntartó" jelzőt alkalmazza rá, azt bizonyára mindezek figyelembe vételével teszi és nem abban az értelemben, hogy a magyarok — különösen a török műveltségi hatás után — kizárólag vagy csak főleg is — hallal táplálkoztak volna. 302
