Németh Gyula: Törökök és magyarok. 1. köt. Szerk. Kakuk Zsuzsa és Róna-Tas András (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 4.)

A magyar nyelv régi török jövevényszavai

Debrecen nevének eredete. Debrecen nevének régebbi magyarázataival Melich János foglalkozott a Magyar Nyelv VI. kötetében s kimutatta, hogy ezek főleg hangtani nehézségek miatt tudományosan értéktelenek. Melich e cikkében maga is próbálja magyarázni a nevet, feltételesen összeköttetésbe hozza a szláv dibrx szóval, mely „mélyvölgy" és más hasouló jelentésekben fordul elő, de a szó végét megmagyarázni ő sem tudja s a kérdést voltaképpen nyitva hagyja. A régebbi magyarázókkal szemben azt hiszem, hogy Debrecen nevének eredetét az Árpád-kori magyarországi törökség (kazárok, besenyők, úzok, kunok stb.) nyelvében kell keresnünk. Ezt akarom ez alkalommal kifejteni. Kiinduláspontul a név legrégibb alakját, a Váradi Regestromban előforduló Debrerun = Débrészün alakot vesszük. A Debrészün alak egy török Débrésin szó megfelelője, melynek jelentése: „mozogjon, éljen". Erről a sajátságos jelentésről mindjárt bővebben lesz szó, egyelőre foglalkozzunk a hangalakkal. Az alapszó egy „megmozdulni, mozogni, élni" jelentésű débrá- ige. Ez az ige az ujgurban tábrá-, a krimi, oszmánli és csagatáj nyelvjárásokban tápra- alakban van meg, az oszmánliban daprá- alakot találunk. Voltaképpen képzett szó; alapszava a táp- „rúgni" ige, mely több török nyelvjárásban megvan, az oszmánliban és a csagatájban szókezdő d-vel dáp- alakban. Az ige egy másik származéka dápsá- „széttaposni, rátaposni" szintén szókezdő d-t matat a csagatájban, a kelettnrkesztáni török nyelvben és a tarancsiban. A Codex Cumanicus gróf Kuun Géza-féle kiadásában tepra- alakban találjuk meg e szót, ez alak téprá-nek olvasandó, az első szótagban zárt, a másodikban nyilt e-vel. A kazárok, úzok és besenyők nyelvét csak igen csekély mértékben ismerjük. Debrecen neve pedig e három török nyelvjárás valamelyikéből származik. A besenyők nyelvéről annyit sejtünk, hogy rokon a kunnal és az oszmánlival. Valószínű, hogy az úzok, sőt a kazárok nyelve is ebbe a csoportba tartozik. Az úzok nyelvére vonatkozólag a mi szempontunkból kiemelhetjük, hogy e nyelvben a t hang d-re változott (pl. a tává alakból dává lett, KCsA. I„ 39.). Mindezt tudva, a magyarországi Árpád-kori törökségben feltehetünk egy *débrá- igét, melynek harmadik személyü imperativusa \Ubrésin, a második szótagban is zárt e-vel, mely az utolsó szótag t-jének hatása «kit keletkezett. (V. ö. Gombocz, Árpád-kori török személy278