Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 3.)

Géza nevünk eredete: Magyar Nyelv LII (1956), 325—33

268 Géza nevünk eredete Árpád-kori személyneveink közül az egyik leggyakrabban tárgyalt és legjobban ismert a Géza név. Eredeti

#helyes olvasatát (*Gyéücsa ~ *Gyéilsa), régi magyar alakváltozatait (*Gyejosa, *Gyejsa), személy- és földrajzi névi előfordulásait KARÁCSONYI JÁNOS, NAGY GÉZA, MELICH JÁNOS, JAKUBOVICH EMIL, PAIS DEZSŐ és mások (vö. GYÓNI, Görög feljegyzéses szórványeml. 38—40) kutatásai tisztázták. Általános elfogadásra találtak NÉMETH GYULA (MNy. XXIV, 147 — 51) fejtegetései is, amelyek szerint Géza nevünk magyar alapszava egy török eredetű méltóság jelölő szó. A türk—kazár—magyar kapcsolatok vizsgálata során magam is foglalkoztam a Géza, Gyula és más Árpád-kori neveinkkel, különösen átvételük történeti körülményeivel. Ide vonatkozó kutatásaim során olyan adatokat is találtam, amelyek — úgy hiszem — hasznosan egészíthetik ki a Géza névről eddig elmondottakat, s egyben lehetségessé teszik az eddigi magyarázatok egyes homályos pontjainak felderítését is. 1. Az utóbbiak közül először talán azt említeném, hogy a Géza névnek az egykorú külföldi latin forrásokban található számos alakváltozata még magyarázatra vár. Ezek közül néhányra már SÁNDOR ISTVÁN (Sokféle VII [1801.], 143 — 6) felhívta a figyelmet, a továbbiakban azonban többnyire torzított formákat láttak bennük (vö. például KARÁCSONYI: Turul X, 40), s a figyelem akkor sem fordult feléjük kellő mértékben, amikor a fejlettebb helyesírástörténeti ismeretek ezt már indokolttá tették volna. GOMBOS F. ALBIN Catalogusa — ha szövegkritikai apparátus nélkül készült is — ma már jelentékeny mértékben megkönnyíti ezeknek a szétszórt adatoknak nemcsak történeti, de nyelvészeti felhasználását is (vö. Cat. Fontium Hist. Hung. IV. [CSAPODI Cs.] Bp., 1943. 61). A GÉZA név régi magyar *Gyeücsa ~ *Gyeüşa (*Gyéii- alapszó és -cs [—«/ + -a kicsinyítőképző-bokor: BÁBCZI, TihAl. 141—4. 157 — 60) változatát a külföldi forrásokban is megtaláljuk. így VII. Gergely pápának I. Géza magyar királyhoz intézett leveleiben *Geusa alakban: 1074: Geuse gen., 1075: Geusam acc., 1075: Geuse dat. (ed. C

ASPAR 85, 218, 229). A latin szóvégi a itt, ugyanúgy, mint I. Géza érmefeliratainak Gevca névalakjában (vö. NÉMETH: MNy. XXlV, 147) ejtésbeli ómagyar A-t jelöl. A pápai levelek a-szének eredeti hangértéke bizonytalan, de tekintettel arra, hogy ez az adat végeredményben bizonyára valamilyen magyarországi forráson alapul, ebben az esetben is lehetségesnek tarthatjuk az s vagy cs olvasatokat. Géza érméinek C-je ezzel szemben — mint XI. századi okleveleinkben (vö. KNIEZSA, Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig 14—6) — világosan cs-t jelöl. — A *Gyéücsa ~ *Gyéűsa nevet (I. Géza) a német Manegold (a XI. század végén írt: GOMBOS 1490) Gieuso formában jegyezte fel latin nyelvű munkájában. Itt azonban a szóvégi á helyén már latin o-t találunk (az ilyen adatok értékelésére vonatkozólag vö. BÁRCZI. TihAl. 98). Érdekes a szókezdő magyar </y-nek a gi betűkapcsolattal való, egyébként természetes (vö. KNIEZSA i. m. 77) írásmódja is. Ugyanez a jelölésmód később nálunk is feltűnik (vö. KNIEZSA i. m. 22). Ami a németországi feljegyzésű Gieuso és alább tárgyalt más latin alakok s-szét illeti, ezek lehetnek magyarországi latin feljegyzésű, S vagy cs kiejtésű s-szes formák átvételei, de figyelembe kell vennünk azt is, hogy a mai német s helyén a XI. században még a német feljegyzők nyelvében is J hangzott (vö. KNIEZSA i. m. 65, 67). amely a németben ekkor még hiányzó 64