Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 3.)
Heftaliták, hunok, avarok, onogurok: IV—IX. századi népmozgalmak a steppén (Nyelvtud. Társ. Kiadv., 84. sz.), 1-12
10 püspökségeket. A keleti, „hua" heftaliták viszont Tokharisztánban ősi buddhista földön éltek. A heftalita törzsszövetség két nagy művelődési egységének földrajzi és etnikai elhatárolása, valamint a két népréez névszerinti meghatározása lehetővé teszi a steppei történelem több fontos, eddig nem tisztázott kérdésének megoldását is. Ezek a kérdések a két heftalita néprószt összefűző heftalita, valamint a xyon(a) és a hua nevekhez kapcsolódnak. 3. A heftalita név vándorlásának eddig alig tárgyalt kérdését itt csak röviden érinthetjük. A heftaliták középperzsa neve először Mar Aba Vitájá ban (i. h.) fordul elő. Itt a szír feljegyzésű heftar[l]&n perzsa többes számú alakot találjuk. Ez az adat évszázadokkal megelőzi a késői pehlevi heftâlân névalakot (Bundahién: vö. H. W. B AILEY : BSOS. VI/4 [1932.], 946-7, BSOAS. XI/1 [1943.], I). 1 A középperzsa *heftal szabályos (vö. H. HÜBSCHMANN, ArmGramra. I, 14) hanghelyettesítésen alapuló átvétele az örmény In p't'al (először az V. század végén író Lazar Varpec'inél, ed. Velence, 1933. 474 l a), valamint a Van környéki örmény nyelvjárási jjep'tai (a X. századi Thomas Arcmninál; vö. MARQUART, Die Entstehung der armenischen Bistümer. Roma, 1932. 205 — 6) névalak. Az örmény t'etal (először Sebeosnál, cap. 37) ezzel szemben nem a perzsa névalak „kaukázusi" t- praefixummal ellátott alakja (így MARQUART, Eránáahr 59), hanem a Aiapegioyo; rrjç yrjç-nek (vö. A. GUTSCHMID. Kleine Schriften V. Leipzig, 1894. 613 — 9) a bibliai népszármazási táblázatba betoldott Berraloí nevével (vö. Hippolytus Werke IV. Kd. A. B AUER , 54,) azonos, amelyet az örmények hasonló hangzása miatt használtak néha a hep't'at szinonimájaként is. — A középperzsa *heftal1 a bizánciak ' Etpdalhat alakban vették át. A h- elveszése szabályos a középcrörögben (E. S CHWYZER , Griechische Grammatik I. München, 1939. 220 — 2). Az epon i m' Kg Oá Âavo ç (M ORAVCSIK , ByzTurc. II, 118) neve a középperzsa heftalan többes -o„- görögösítő végződéssel ellátott alakja. A Nexp&aXizai változat a .losephusnál használt NeipftaXiiai népnévre (vö. MORAVCSIK, ByzTurc. II, 11 8), végső fokon a bibliai s Sajt all törzsnévre megy vissza. — A középperzsa X vaűáynámay arab fordításaiban és a futuh-irodalom legrégibb hagyományaiban is már feltűnő egyöntetűséggel használt arab haifai (plur. haydfila; > újperzsa haitál) talán megarabosított forma (vö. a hafala 'lente progressus est' [FREYTAO ] igével összefüggő haifai, plur. hayâfila 'vulpes, exiguum hominum agmen, cum quo praedatum.excurritur in hostem' főnevet; ez a közszó alakban pontosan egyezik a haifai népnévvel, kérdéses azonban, hogy haifai közszó már a VII. században is volt-e az arabban). A tokharisztáni Haftal, •A Se'erti Krónika (PatrolOrient. VII/2, 124 s; IV/3, 224 3) arab hajtarânlyüna, illetőleg kajtarânlyûna változatainak névalakja (a kettős: perzsa és arab többes) világosan középperzsa eredetre és szír közvetítésre mutat (a pehlevi írásban a h és a / jele ázonos; a y-t a szír k betűvel \ > • y.l jelölte; a h- k- váltakozást tehát nem nyelvi [így MABQI ART, Wehrot 176 — 7 j, hanem írástörténeti okok magyarázzák). 238
