Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 3.)
Új arab forrás a magyarok 942. évi spanyolországi kalandozásairól: Magyar Nyelv LXXV (1979), 273-82
273 tokában azt kell válaszolnunk, hogy legalábbis 942-l>en egy nagy magyar kalandozó hadsereg valóban hét vezér parancsnoksága alatt állt. Más kérdés, hogy visszavet íthetjük-e a „hét vezér" fogalmat a honfoglalás korába, vagy még annál is régebbi időkbe. Határozott választ adni erre a kérdésre — jelenlegi adataink alapján — aligha lehet. Hiszen egyfelől kétségtelen, hogy a hét magyar honfoglaló torzs főnökei vagy a törzsekből alakított katonai egységek parancsnokai esetleg viselhették volna a liét-vezér nevet is. A számnévi összetételű nevet viselő török népek. pl. a toquz-oguzok történetélien azonban nines nyoma annak, hogy a törzsek felosztását jelző név mellett még egy másik, a magyar hét-vezér-hez hasonló megjelölés is létezett volna, s hogy az a kérdéses nép hadseregét, illetőleg annak számszerű felosztását jelölte volna. Törzsszervezet és katonai szervezet nem fedték egymást a magyarsággal egykor szoros kapcsolatban volt török népeknél és távolabb sem, a stepjie keleti vidékein. Bár a nomád népek szervezeti formái képlékenyek és erősen változékonyak, s így a párhuzamoknak sincs feltétlen bizonyító erejük, azt kell gondolnunk, hogy egy még meglevő X. századi és talán a korábbi magyar hadsereg felosztásában szintén nem feltétlenül a hetes törzsszervezet jutott kifejezésre, hanem egy hagyományos hetes felosztás. A 942-ben kalandozó magyar hadsereg hetes szervezete, tehát azé a hadseregé, amelynek Bulcsú is egyik vezére volt, ezek szerint még 955-ben is fennállt. A Lech-mezei vereségből a legenda szerint hazatért „hét gvászmagvar" hetes száma ugyanis aligha lehet véletlen, s így joggal tehetjük fel, hogy Bulcsú e má«odik hadjáratában is hét parancsnok alatt harcoltak a magyarok. Krónikáink számára azonban a hét-magyar és a hét-vezér név meglehetősen üres fogalom volt, így történhetett meg, hogv a valóban hét vezér alatt harcoló hadsereg két vezérének nevét a gestaíró visszavetíthette a honfoglalás történetébe. Bulcsú és Léi nevének szerejieltetése a vezérnévsorban azonban azt is mutatja, hogy a vezérnévsor, a régi gestáé és Anonymus némileg javított változatáé is, csaknem teljes mértékben történetietlen, fiktív lista. Erre a meggyőző eredményre jutott az újabb magyar krónika-kutatás (GYÖRFFY GYÖRGY. Krónikáink és a magyar őstörténet 96—124), s ugyanezt mondhatjuk el Anonymusnak a „kun" vezérekről adott listájáról is (GYÖRFFY: ItK. LXXIV. 7). A hét-magyar, hét-vezér és hét gyászmagyar nevek megítélése krónikairodalmunkon l>elül is lényeges változásokon ment keresztül. Modern magyar krónikakutatásunk társadalomtörténeti alapon (vö. MALYUSZ ELEMÉR., A Thúróczv Krónika és forrásai 14—6, 50), majd az osztályérdek szempontjainak következetes vizsgálata alapján (KRISTÓ GYULA: Ethn. LXXXI, 113 — 35) felderítette, hogy milyen szemléletet érvényesítettek krónikaíróink őstörténetünknek már az ő korukban is csak az énekmondók ajkán élő kisszámú hagyományával szemlien. Kutatásaik nyomán világosság derült a régibb gestaíró klerikusok ellenszenvére a pogány magyar múlt iránt. Az ő ítéletük alig különbözött koruk nyugati klerikusainak a kalandozó magyarokkal szemlien mondott ítéletétől. Csak a XII —XIII. század fordulóján került sor arra, hogv világiasabb szempontok is érvényesülhettek krónikaíróink részéről őstörténeti adataink megítéléseién. Addigra azonban, majd különösen a talárjárás után, őstörténeti emlékeinknek legnagyobb része már az énekesek ajakán is elhalt. Ezért vesszük örömmel, hogy a távoli mór birodalom történetírója váratlanul új adatokkal gazdagította őstörténeti kutatásunkat. 138
