Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 3.)

Árpád és Kurszán (Az Árpád-ház megalapításához): (Pais Dezső Emlékünnepség, Zalaegerszeg, 1974): Zalai Tükör 1975/11, 43-58.

44 volt, aki így akarta fényes színekben feltüntetni saját kazár őseit. Ez az érvelés azonban — úgy vélem — szintén félreértésen, mégpedig a nomád gondolkozás teljes félreértésén alapul. A kínai források ugyanis sokszor elmondják azt a türkökről, amit Bölcs Leo a magyarokról, ti., hogy a nomádok mindig szerették magukat a bizánci vagy a kínai császár alattvalóinak feltüntetni, még akkor is, mikor valójában éppen az ellenkeződére lett volna okuk. A császároknak, vagy a kazár előkelők vejének lenni olyan dicsőség volt a nomádok személyében, amelyet sohasem mulasztottak el emlegetni. Nincs okunk tehát arra gondolni, hogy a kazár kapcsolatokkal a két magyar fejedelmi személy közül csak Bulcsu kérkedhetett, mint ahogyan nincs okunk arra sem, hogy a császár tudósításában olvasható sorokat a magyarok kazár vazallusi viszonyáról akár Tormásnak, akár csak külön Bulcsunak tulajdonítsuk. Ugyanilyen jogosulatlan feltevés volna végül az is, hogy Levedi és Árpád kazár vazallus fejedelemségének történetét a két magyar fejedelmi személy igazságot meghamisító meséjének minősítsük. Egy ilyen eljárás a kritika területéről a légbőlkapott hiperkritika talajára vinne át bennünket. Egyetlen mondat van Levedi és Árpád történetében, amely mindenképp ellentétes Dzsajháni tudósításával. Ez pedig a császárnak az a kétszer is megismételt állítása, hogy a magyaroknak Levedi, illetőleg Árpád előtt sohasem voltak fejedelmeik, csak egyenlő hatalommal rendelkező törzsfőik. Ennek a mondatnak a magyarázata során magam korábban

1

5 arra a lehetőségre mutattam rá, hogy a császárnak ez a Dzsajháni tudósításából ítélve nyilvánvalóan téves állítása magyar fejedelmi személyek rovására írandó,» akik talán nem akartak megemlékezni a császár előtt azokról a régi fejedelmekről, akik az ő családjuk, vagyis az Árpád-ház előtt uralkodtak a magyar törzsek felett. Ez alkalommal szeretném még azt a gondolatot is felvetni, hogy a császár, édesapjának. Bölcs Leónak a szellemében maga is hozzáfűzhette a magyar fejedelmi személyeknek a Levediig visszamenő elbeszéléséhez, hogy a Levedit megelőző legrégibb időkben, amelyekről egyébként neki semmilyen értesülése nem volt, a magyarok a nomádoknak a „sok fő alatt élő" csoportjába tartoztak. Ezzel a császár egy igen régi bizánci irodalmi közhelyhez (toposzhoz) kötötte elbeszélését, ami pontosan megfelelt az archaizálást megkövetelő bizánci irodalmi stílus követelményeinek. Mindenesetre a magam részéről ennek az egyetlen ellentétnek semmiképp nem akartam olyan jelentőséget tulajdonítani, mint rám való hivatkozással Deér József tette

1

6, aki alapvetőnek tekintette a Konstantinos-kritika szempontjából a császár szavai és Dzsajháni között mutatkozó ellentétek megállapítását, és arra a szokatlanul radikális következtetésre jutott, hogy a konstantinosi tudósítás értékelését az egész eddigi kutatással szemben új alapokra kell helyeznünk. Szerinte ugyanis a császár magyar informátorai a hiteles arab tudósítással szemben olyan dinasztikus ihletésű tájékoztatást adtak a császárnak a Levedi és Árpád koráról, amelyben monda, sőt mítosz, szételemezhetetlenül egyesül a történeti valósággal. Az Arpád-ház dinasztikus hagyománya ez, 1

5 IV—IX. századi népmozgalmak a steppén 42 1

6 Száz. 1947. 3—20. 125