Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van. 2. köt. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 2.)

Régi török eredetű neveink III—IV. [MNy LXXV /1979/, nyomás alatt]

Régi török eredetű neveink III. 1. A következőkben néhány megjegyzést kívánunk fűzni egyes törzsneveinkhez (Gyarmat, Tarján, Jenő), tisztségneveinkhez, melyek egy része mint személynév, törzsnév vagy helynév maradt fenn (gyula, kündü, karcfia, Tarján, Jenő, Bő, ölbő); inkább csak mutatóba régi személyneveink közül egyikről-másikról szintén ejtünk néhány szót (Géza, Saroldu, Karoldu, Jutocsa, Tas, Ákos, Ajtony) ;vé

gül helyneveink közül is megemlékezünk egv-kettőről (Gyula, Décs, Küküllő). Megjegyzéseink nem a „tárgyi rendhez" igazodnak, hanem közös vagy feltehetően közös nyelvi jegyek rendjében próbáljuk összefogni azokat, amelyek ezen az alapon valamiképpen összetartozhatnak; néhány esetben ogyéb közös vonásokat

(is figyelembe veszünk. A nevek etnikai meghatározására tán egv későbbi alkalommal térünk vissza. 2. Régi török jövevényszavaink egyik csuvasos sajátsága, hogy az átadó nyelvben a szókezdő őstörök y (j-)-nek / (dzs-) felel meg. Ez utóbbi szókezdő megtalálható még a XIII—XIV. századi bolgari sírfeliratokon is: jdl 'év, életkor' ~ kipcsak yaS; für 'száz' ~ k. yüz; jiät 'hét' ~ k. yeti, stb. E szókezdő mai csuvas megfelelője s (a fenti példák csuvas párjai: ául, sér, siccé), a magyarban az esetek többségében gy: (gyárt, gyió > dió, gyopár, gyümölcs, stb.). A csuvas />á fejlődés világos: az erősen palatalizált /-bői z, abból pedig s lett. A magyar szókezdő j > gy fejlődést GOMBOCZ korábban hanghelyettesítéssel magyarázta, minthogy a magyar ebben a korban nem ismerte a /-t. E véleményét utolsó megfogalmazásában (Honfoglalás előtti bolgár-török jövevényszavaink: NytudÉrt. 24. sz. 18) valamelyest módosította, eszerint az átvett török szókezdő / vagy (f-féle hang lehetett. Második lehetőségként tehát felvetette az ócsuvas d szókezdőt, mint azt utána jóval később a gyümölcs szó kapcsán DOERFER is megkísérelte, nem beszélve CI.AUSONról, aki ugyané szó alapján az őstörökbe vetítette vissza a szókezdő d-t. E feltevésre azonban továbbra sem jogosít fel bennünket a török nyelvek hangtörténete, az azonban valószínű, hogy az átvett / valamennyire palatalizált lehetett. Újabban BENKŐ LORÁND a magyar gy hang megjelenését a korábbi felfogással szemben lényegesen későbbi időre teszi; vö. A legkorábbi magyar szövegemlékcsoport: Olvasatok. Értelmezések: MNy. LXXIII, 291 kk. Az őstörök szókezdő y-vel szemben mutatkozó / nemcsak ócsuvas sajátság, megvan ma is egy sor kipcsak nyelvben. így a kirgizben, a kazakban. a karacsájban, a balkár egyes nyelvjárásaiban (másokban y és z is előfordul),