Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van. 2. köt. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 2.)

Régi török eredetű neveink I. [MNy LXXIV/1978/, 257-274.]

413 azonban megállapításait sajátságos módon nem vették kellően figyelembe. Ezért talán nem lesz felesleges újra betekintenünk az ügy aktáiba. A név Konstantinos Porphyrogennetos ismert művének 38. fejezetében fordul elő, mégpedig nem is egvszer, de háromszor. Arról van szó a kérdéses helyen, hogy a kazár kagán magához hívatja Levedit, hogy megtegye a magyarok fejedelmévé. Levedi mondja akagánnak:

,,άλλα μάλλον ίστιν έτερος άπ'έμοϋ βοέβοδος, λεγόμενος Σαλμοντζης και νίόν κεκτημένος όνόματι Άρπαδήν · Ικ τούτων μάλλον εϊτε έκεΊνος Σαλμοντζης εϊτε δ νίός αύτοΰ Άρπαδής Ινα γένηται άρχων": „azonban van rajtam kívül egy másik vajda, akit Almosnak neveznek, akinek fia is van, név szerint Árpád; ezek közül akár az az Álmos, akár a fia, Árpád legyen inkább fejedelem". A kagánnak tetszik ez a beszéd, emberei hazakísérik Lovedit, s ott történik meg a végső megállapodás Árpád személyében. Ε megállapodásnak már láttuk a szövegét, ezt idézi a TESz. A görög szöveget BEKKER bonni kiadása alapján idéztük, mely mind a három esetben szigmával kezdi Álmos nevét. Nos MORAVCSIK GYULA már 1926-ban tisztázta e parazita szigmák eredetét „Levedi és Álmos" című cikkében (MNy. XXII, 82 — 4). Szövegkritikai munkájához felhasználta a görög szöveg fényképeit, mégpedig a párizsi XII. századi kéziratról (P

1), annak XVI. századi másolatáról (P

2), végül a vatikáni 1509-ből származó kéziratról (V). Ezek alapján MORAVCSIK megállapította, hogy P^ben mind a három esetben megtalálható a szókezdő a, azonban a harmadik esetben — szabad szemmel is láthatóan — utólag toldották be a <r-t az εϊπερ ós 'αλμού közé. A V-ben és a P*-ben az első esetben σ-szel kezdődik a név, a másodikban azonban έκεινος ό άλμούτζης van, a harmadikban έίπερ άλμοντζη. Α P'-ben egyszerű szövegromlással van dolgunk: az első esetben a szókezdő a a megelőző λεγομενός szóvégének dittografikus hatásaként keletkezett, a másodikban pedig a ό-t a másoló σ-nak nézte. A vatikáni kézirat ELZ első esetben tartalmazza a hibás ααλμονεζης-t ό άλμοντςης helyett. A vatikáni kézirat alapján a MEURsrcrs-féle kiadás (1611.) mindenütt kifogástalanul magánhangzóé szókezdetet ad, a későbbi BANDURI-kiadás (1711.) a P

1 alapján mindenütt helytelenül szigmával kezdi Álmos nevét. Innen kerültek a hibás olvasatok BEKKER bonni kiadásába, onnan meg MARCZALI jóvoltából hozzánk, a MHK.-ba. MORAVCSIK tizenkét év múlva visszatért a kérdésre „A magyar Álmos név legrégibb feljegyzéséhez" című cikkében (MNy. XXXIV, 186—8). A három kézirat helyszínen törtónt megvizsgálásáról beszámolva megerősítette korábbi megállapításait. Űj mozzanat mindössze annyi, hogy sikerült megállapítani: a V nem független a P

1-től, hanem annak egyszerű másolata. Ebből következően „a vatikáni kézirat nem függetlenül a párizsitól, hanem épen mint róla készült másolat őrizte meg az eredeti alakot, amelyet a párizsi kódexben egy későbbi ismeretlen kéz kiegyenlítő törekvésből származó javításaival eltorzított". Ily módon sikerült a téves Σαλμοντζης-t, „amely a nyelvészeknek korábban oly sok fejtörést okozott", véglegesen kiküszöbölni — gondolta MORAVCSIK. Ügy látszott, úgy is van, hiszen NÉMETH GYULA (HonfKial. 281 — 2) fenntartás nélkül elfogadta MORAVCSIK javításait. Közben azonban megjelent JAKUBOVICH EMIL és PAIS DEZSŐ ó-magyar olvasókönyve (Pécs, 1929.), amely a bizánci császár könyvéből is közölt magyar szórványemlékeket tartalmazó szövegrészeket, többek között azt, amely Álmos nevének harmadik előfordulását tartalmazza. A két tudós szerző szövegét a P

1 kéziratnak a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában őrzött teljes