Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van. 1. köt. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 1.)
Régi török jövevényszavaink etimológiai problémái [Nytud. Ert. LXXXIX/1976/, 193-199.]
185 lehet, hanem bitiv is, ée valóban a CodCum. 2. nyelvjárásában fel van jegyezve bitiv, bittiV „Schrift". Ez a megfelelés ismeretlen ugyan finnugor eredetű szavainkban, de nem az egyéb jövevényszavainkban: cső < szl. (évb; bürti < déli szl. brbvb, patkó < szl. podbkovb (KNIEZSA, SzlJsz. 114,143, 404). Minden hangtani helyzetben, ( > I : sátor < latir, borsó < buróaq, kos < qui; az ezzel szemben jelentkező csat < (atı, ocsú < uluq szavakat köztörök („talán kazár") jövevényeknek, olykor téves etimológiáknak tartja GOMBOCZ (BTL. 180 —3). A köztör. í-nek a csuvasban általában é felel meg, nem pedig i, mint azt a sárkány < laraqan (köztör. sazayan), sár < iar (csuv. iyr, köztör. sáz) megfelelése alapján várhatnók, ahol a magyar i csuv. megfelelője pontosan l. Figyelembe véve a régóta ismert csillog ~ sajog-féle eseteket, valamint a vásár < k. iráni vá(ár megfelelést (különben a szó előkerült azóta a törökben is ular, olar alakban és török jövevényként a XIV. századi mongolban is), ezt Я megfelelést is a magyar régiségjegyek közé soroltam. Nemrégen BÁBCZI foglalkozott szókészletünk régi török elemeinek í és ( megfeleléseivel (BOH. XVII, 39 — 4Ө), és meggyőzően igazolta, hogy ez esetben is magyar hangtani jelenséggel van dolgunk. Szóvégi t, i, u, ti > 0. A jelenség jól ismeretes finnugor eredetű szavainkban; vö. BÁBCZI, Htört.* 18 — 24. Megvan jövevényszavainkban: olasz < dny. szl. vlasi, tök < szl. t уку (KNIKZSA, SzlJsz. 360, 530). Megtalálható régi török eredetű szavainkban: gyöngy < finjü, ács < ayalli (GOMBOCZ, BTLW. 160 3). Ez a jelenség a törökben ismeretlen. Szóbelseji és szóvégi helyzetben U > xt > jt. Ez is olyan hangtani fejlődési sor, melyet csak a magyar ismer. A hármas sorból a két utolsó értelmezése körül eddig is teljes volt az egyetértés (vö. BARCZI, Htört* 110 — 1, 119). Nem kétséges azonban, hogy azoknak az ft-hez való kapcsolása is kifogástalan. íme néhány gvors példa: bojtorján < buhturuyan < baltiryan; Ajtony < Ochtum < Altin. Különösen tanulságos: gyűl > gyűjt, dől > dójt. A két régi törökből került ige (gyűl < jiyil-; dől < ócsuv. dili-, ktör. tül-, dtil-) mindennél világosabban tanúsítja, hogv a t későbbi magyar bővítmény, és a fgr. kt fok kikapcsolásával egyszerűen U > xt > jt fejlődéssel kell számolnunk. A gyűjt s dójt kifogástalanul magyarázza különben a fojt, nyújt, gyújt alakokat a fúl, nyúl, gyúl igékkel szemben. 4. Etimológiai problémák forrása lebet, ha nem vesszük figyelembe a török történeti hangtan szabályszerűségeit. így pl. GOMBOCZ (BTLW. 169) szerint az eredeti yg a törökben megőrződik, vagy y, illetőleg n válik belőle; példaképpen gyenge, tengely és tenger szavunkra hivatkozik. A dió-t mint hangtanilag ki nem elégítő esetet ebből a csoportból egyszerűen kirekeszti (i. m. 215). Valójában az őstör. у különböző reflexeiről van szó. Mint mindig, ezúttal is szigorúan külön kell választanunk a török hangtani fejlődést a magyartól. A fgr. у nem maradt meg nyelvünkben, az ómagyarban önállóan ismeretlen ez a mássalhangzó, de megvolt az yg hangkapcsolat első tagjaként. Ez utóbbi fejlődhetett korábbi p-ből (melenget < meleg-get: TESz. II, 881; barlang < borlogu <C szl. bbrlogb: KNIEZSA, SzlJsz. 154), fejlődhetett N-ből g előtti helyzetben (engem o: eygem: MSzFgrE. I, 154; korong э: koroyg < szl. krqg: KNIKZSA, SzlJsz. 282), és persze jövevényszavaink tj-jéből szintén yg lett (tenger o: teyger). Kár, hogy ezzel a kérdéssel nem foglalkozik BÁBCZI kitűnő Htört.*-ben.
