Biró Vencel: „Erdélyt jobban megszeretjük, ha azt múltjával együtt ismerjük”. Történeti tanulmányok - Biró Vencel összegyűjtött tanulmányai 2. (Budapest, 2021)

MEGEMLÉKEZÉSEK - Karácsonyi János tiszteleti tag (1858–1929) emlékezete

„ERDÉLYT JOBBAN MEGSZERETJÜK, HA AZT MÚLTJÁVAL EGYÜTT ISMERJÜK"

kőzteti, csillogó ruháik letevésére kényszeríti, hogy a maguk egyszerűségében vallomást tegyenek. Vallomást tegyenek a korról, amelyhez a későbbi idők képzelete, tisztelete vagy elfordulása gyakran sokat hozzáadott. E hozzáadásoktól megtisztult történelem azután nem egyszer lombtalan fák csontvázszerűségével elijeszt. Az író üldöz mindent, ami a költészet gyanúját keltheti.

Karácsonyi alapjában ez utóbbi irányzat felé hajlott, de annak túlzásai nélkül. Ellenmondott mindennek, amit nem talált igaznak és lerántotta a leplet ott, ahol az írót szándékos megtévesztésen érte. Az igazságra való törekvésben önmagával is szembe került, ha idők folyamán kutatásaiban más meggyőződésre jutott. Kivételes példája tehát az olyan embernek, aki a saját tekintélyén is üt, ha lelkiismerete azt követeli.

Rövidnek találják művét, amelyet az utókor képzeletében megnövekedett források mellőzésével írt meg - mondja Szent István királyról írott munkájában -, de éppen ez előnye a műnek, vallja, mivel a többi ábránd, a későbbi időkből hozzákötött sallang. Sok oklevél hamis, tehát ezeket nem lehet használni. Tudjuk - mondja más helyütt -, hogy a Névtelen elbeszélése csupa mese, de amikor a mese olyan szép! E meséket tehát ki kell pusztítani a történelemből, mégpedig gyökerestől. Mert amint a tarackfüvet soha ki nem irtjuk - mondja - míg csak utolsó, bárcsak kisujjnyi gyökérszálait ki nem húzzuk és meg nem égetjük, éppen úgy a történeti mesének sem lesz vége soha, hacsak el nem szaggatjuk annak összes gyökérszálait és a történeti igazság fényével s hevével meg nem perzseljük azokat. A mesét, hirdeti, nem szabad az igazságnak eléje tenni.

Emberekről, eseményekről szóló történeti műveit tehát úgy írta meg, hogy a mesének bizonyult forrásokat mellőzte, nem törődve azzal, hogy csillogásban és hatásban, s terjedelemben soványabb munkát hoz létre. Rossz szolgálatot tesz az, mondja, aki terjeszti a balvéleményeket, mert hiába tesz utána cáfolatot, a mesének jobban hisznek az emberek, mint a cáfolatnak. Mert valamint, ha az ember egy helyre dudvát meg jófüvet vet, a dudvát később hiába igyekszik kiirtani, az marad az erősebb, akként a mese és a való együttes előadása is mindig a való rovására történik. Azért tetszik neki az olyan történetíró, mint Pauler Gyula, akinek a Magyar nemzet története Szent Istvánig című művéről mondja: Fontos mű azoknak, akik a történeti igazság és nem a cifra sallang iránt érdeklődnek.

442