Neparáczki Endre (szerk.): Magyar őstörténeti műhelybeszélgetés - A Magyarságkutató Intézet Kiadványai 20. (Budapest, 2020)
Agócs Gergely: A Kaukázus szérűjében. Az észak-kaukázusi türk népek zenefolklórjának magyar őstörténeti vonatkozásairól
A KAUKÁZUS SZÉRŰJÉBEN: AZ É S Z A K-K A U KÁ Z U S I TÜRK NÉPEK... Ez az írás az észak-kaukázusi türk2 népek körében végzett folklorisztikai terepkutatásaim, ezen belül is a népzenei gyűjtőmunkám ismertetését, célkitűzéseinek indoklását szolgálja. 2 A magyar turkológia a török kifejezést a „Törökország névadó etnikuma”, valamint az „altáji nyelvcsalád török (türk) ágához tartozó” jelentéstartalommal is használja. Jelen kötet írásai tudomásom szerint nemcsak egy szűk, az itt tárgyalt témák szakirodalmában jártas kutatói grémiumhoz, hanem annál szélesebb olvasóközönséghez is szólni kívánnak. A tárgyterület tudományos igényű, de ismeretterjesztő célzatú szakirodalmában a török kifejezés kettős jelentéstartalma eleddig több tekintetben is félreértések kialakulására adott lehetőséget. Ennek elkerülése végett, továbbá a nemzetközi szakterminológiához (lásd: Turkish / Turkic), nemkülönben az újabb magyar gyakorlathoz (lásd: „Türk Tanács”) igazodva a földrajzi és nyelvészeti értelemben egyaránt nagyobb egységet jelen írásomban (és máshol is) következetesen a türk jelzővel illetem. 3 A magyar királyi dinasztia vagy a honfoglalóktól származó magyar nemesség története megírásának szellemben alkották meg műveiket Anonymus (III. Béla, ur. 1172-1196 idején), Kézai Simon (1285 körül), Kálti Márk és Küküllei János (Nagy Lajos, ur. 1342-1382 idején), vagy a Mátyás király megrendelésére dolgozó Antonio Bonfini (1434-1502). A 16. század történetírói is ezt a hagyományt folytatták, Oláh Miklós (1493-1568) esztergomi érsek történeti művében (Hungária et Athila) vagy Heltai Gáspárnak (-1510-1574) az özvegye által 1575- ben, immár magyar nyelven kiadott munkájában (Krónika az magyaroknak dolgairól) a magyarok őseiről mint a magyar nemesség felmenőiről értekeznek. Pethő Gergely (-1570-1629) Rövid magyar krónikája, vagy a 18-19. század fordulója nagy áttekintő műveinek szerzői: Pray György (1723-1801) és Katona István (1732-1811) is még a nemesi nemzet koncepciójának megfelelő múlt-képet rajzolták meg. A társadalomtörténeti szempontokat történetírásunk csak ezt követően kezdte érvényesíteni, a teljes magyar ajkú népesség „származásának” kérdései csak a polgári fordulat után kerültek a historiográfiai érdeklődés homlokterébe. A magyarság etnogenezise, s különösen annak korai szakaszai iránti érdeklődést a kezdetektől meghatározta a keleti származástudat. Ennek mintegy kivetüléseként a modern társadalomtudományok kialakulásának korszakában az „őshaza” területének meghatározása, és az onnan „őseinkkel” együtt kiáramló (rokon) népek megtalálása a művelt közvéleményt is erősen foglalkoztató, elsőrendű kérdéssé lépett elő. Az iménti mondatban két problematikus terminus is szerepel. A magyar történetírás kezdeti korszakában, a rendi-nemesi nemzetkoncepció szellemében értekező krónikások és történetírók a történelmi előzmények korai szakaszáról értekező fejezetekben, az „őseink” avagy „eleink” kifejezéssel jelölt szereplők ismertetésében, vagy azok tetteinek leírásában tulajdonképpen a magyar nemesség honfoglaló, majd országalapító felmenőinek cselekedeteit tárgyalták.3 83
