Neparáczki Endre (szerk.): Magyar őstörténeti műhelybeszélgetés - A Magyarságkutató Intézet Kiadványai 20. (Budapest, 2020)

Pomozi Péter: A történeti nyelvészet őstörténeti alkalmazhatóságáról: lehetőségek és korlátok

MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI

MŰHELYBESZÉLGETÉS

nyelv (indogermanische

Ursprache) remélt

megismerése egyúttal az érintett nyelveket beszélő népek eredetéről is felvilágosítást adhat. Egyszerűbben fogalmazva úgy gondolták, a nyelv történetével fény derül az azt beszélő etnikum történetére is, és e felfogást csak erősítette, hogy a nyelvrokonságra, a nyelvek vélelmezett leszármazására is úgy kezdtek tekinteni, mint a vérrokonok leszármazását bemutató családfákra. E gondolati keret reminiszcenciái ma is „elő-előbújnak” az indogermanisztikában, nemrég jártam a planet-wissen.de

tudománynépszerűsítő

honlapon, a germán nyelvek szócikkre vetettem pillantást, melyet az alábbi mondat indít: „Jedes

einzelne germanische Volk hatte seine eigene Sprache, zum Beispiel Gotisch, Alemannisch oder Fränkisch.”12

12 „Minden egyes germán népnek megvolt a maga saját nyelve, így pl. a gotoknak, alemánoknak, frankoknak is.” - a szerző fordítása.

13 Hunfalvy 1883, 35, 37.

A dualizmus-kori Magyarországon dúlt ugor-török háborúban is megjelent ez a szemlélet: Hunfalvy Pál, egyébként Vámbéry Ármin érzékenyebb, nyelvi realitásoknak jobban megfelelő szemléletével szemben teljes egyenlőséget tett nyelv és nemzet [sic!] eredete között. Mint 1883-as akadémiai felolvasásában mondta „A nemzetek ethnikai eredetét, nem mai physikai öszszeolvadottságát, csak az illető nyelv határozhatja meg. A nemzetek ethnikai eredetét az illető nyelv eredetével kell egynek tartani.” Alább így folytatta: „Bármely nemzet eredetét kétféle eszközök segítségével kell keresni... A segédeszközök egyik fele a rokon nyelvek tárházában van lerakva, melyet azokból ki kell szedni; másik fele a történelmi emlékek és emlékezések, amelyekbe a szóhagyományt vagy örökölt hírt is számítjuk [.. .].”13

Hunfalvy később még kifejti, a nyelvi tények csalhatatlanok, a történeti hagyomány megbízhatósága pedig kérdéses. Szempontunkból azonban most nem ez, hanem az érdemel különös figyelmet, ahogy Hunfalvy a nyelveredet őstörténeti jelentőségét abszolutizálja. Számára ez tűnik az egyedüli igazán hiteles forrásnak, ráadásul a „nem mai physikai összeolvadottság” egyébként helyes kitétele ellenére tipikus 19. századi egyenlőségjelet tesz akkori nemzet és az etnikum korábbi állapotai közé.

292