Neparáczki Endre (szerk.): Magyar őstörténeti műhelybeszélgetés - A Magyarságkutató Intézet Kiadványai 20. (Budapest, 2020)
Pomozi Péter: A történeti nyelvészet őstörténeti alkalmazhatóságáról: lehetőségek és korlátok
A TÖRTÉNETI NYELVÉSZET ŐSTÖRTÉNETI ALKALMAZHATÓSÁGÁRÓL... határozóvá, a nemzeti identitást formáló tényezők egyik legfontosabbikává, ha nem a legfontosabbikává vált. Nem véletlen, hogy „nyelvében él a nemzet”1 igazságát még az is ismeri, aki bele sem gondol abba, hogy az olyan, sok országra széttagolt nemzetek esetében, mint amilyen a trianoni békediktátum következtében a magyarság is, mindennapos jelentősége van e szólásnak.2 1 A szólást sokan eredeztetik gróf Széchenyi Istvántól. A reformkorban számtalan variációban elhangzott gondolat hosszas kifejtése szerepel Széchenyi 1842-es akadémiai évértékelő beszédében és a később egybeszerkesztett Hunniában is: „Midőn 1825-ben felálló Akadémiánk eszméje újra megpendült [...] rég elismerték hazánknak messzebbre látó már most elhúnyt hívei, hogy nyelvünk körül forogna nemzeti létünk” (Széchenyi 1981 (1842), 12, vő, még idem 12-22; 1858, VI-VIII., 1-7.) Ugyan más köntösben, de maga a gondolat azonban már Sylvester János 1539-es Grammatica hungarolatinájának előszavában is felmerült. 2 A magyar nyelv- és nyelvjárásterület a Magyar Királyság feldarabolásától függetlenül megmaradt, s ebben a helyzetben a közös nyelv vált a nemzet összetartozásának legfontosabb elemévé. 3 Pusztay 2011, 11. 4 vö. pl. Csáji 2007; Sándor 2011, 415-430. Talán nyelvünk különleges helyzete, kiegészülve a kölcsönösen megérthető nyelvrokonok hiányával, továbbá bizonyos történelmi tények és mítoszok tették a nyelvrokonság kérdését is kiemelt kérdéssé, Pusztay János szavaival élve „egyedülálló módon érzelmi kérdéssé”,3 olyannyira, mintha a nyelv, a magyarok anyanyelvének jövője szempontjából éppen a nyelvrokonság kérdése, ill. az ahhoz való viszonyulás lenne a kulcskérdés. Tegyük hozzá, a teljes magyar nyelvterületen megfigyelhető ez a szemlélet, beleszámítva a magyar diaszpórát is egészen Ausztráliáig. Az érzelmeket csak fokozta, hogy a szovjet rendszer hatalmi és ideológiai okokból háttérbe szorította a nomadizáció, a nomád állatartó életmód (és népek) kutatását, és ezzel az a látszat keletkezett, mintha a nyelvrokonság kutatása szembeállítható lenne a folklórban megőrzött hun-magyar eredethagyomány kutatásával, másfelől pedig mintha a magyar nyelv finnugor eredete kizárná vagy legalábbis bagatelizállná huzamos két- és többnyelvűség során a magyar nyelvet ért intenzív törökségi lexikai és grammatikai hatást.4 A helyenként érzéketlen hangvételű tudományos kinyilatkoztatások, továbbá a bonyolult kérdések tisztázását nem mindig segítő, hamis történelmi mítoszokra épülő, javarészt világhálós narratívák is erősen hozzá287
