Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1984 (Budapes, 1986)

A szekciók ülésein elhangzott főbb előadások - Műszaki könyvtáros szekció - Vajda Erik: A műszaki szakirodalmi tájékoztatás közvetítésének beépülése a közművelődéi könyvtárak és a helyi szakkönyvtárak funkcióiba

mert a legkisebb, tiszteletdíjas könyvtárossal működő közművelődési könyvtártól is legalább az elvárható, hogy tudja, azt, hogy melyik, területileg könnyen elérhető közművelődési könyvtár tudja megadni vagy - ami még jobb — be tudja szerezni a megfelelő felvilágosításokat. E követelmény teljesítésének természetesen feltételei is vannak. Ezek közül a leglényegesebbek a következők: a) A könyvtárosképzés és a szervezett, valamint a helyi továbbképzés készítse fel a könyvtárosokat e feladat teljesítésére. Gondolom, utópia lenne azt követelni, hogy ilyen tekintetben a képzés minden szintje részletes információkat adjon. Ezért legalább azt a követelményt kell támasztani, hogy a képzés révén a könyvtárosok vagy maguk tudjanak felvilágosítást adni, vagy legalább azt tudják, hogy a felvilágosításért kihez kell fordulniuk, illetve kihez kell — legrosszabb esetben — használóikat, olvasóikat irányítaniuk. Az egyéb feltételek teljesítése esetén a képzés ilyen fordulata nem igényel különösebben sok munkát, vagy tantervi időt, jószerivel inkább elhatározás kérdése. b) Már korábban említettük a szakirodalmi tájékoztatás intézményeinek fele/ősségét. Ha figyelembe vesszük azokat a torzításokat, és főleg azokat a hiányokat, amelyek a szakirodalmi tájékoztatási szolgáltatások ismertetőire, propagandaanyagaira jellemzőek, még fájóbb hiány a Könyvtári Minerva elöregedése, a könyvtári regisztráció gyakorlati csődje és az, hogy a jobb sorsra méltó buzgalommal összeállított, de tartalmában, színvonalában, a szolgáltatások kategorizálásában stb. vitatható, az OMIKK által kiadott Tájékoztatás a szakmai téjékoztatásról c. adattár ritkán jelenik meg, általában már megjelenésének időpontjában némileg elavultán; online, offline, vagy közvetve, szövegesen (nyomtatásban, COM-on) hozzáférhető, géppel olvasható, naprakész szolgáltatási adatbázis pedig szintén nincsen. A helyzet javításához sok mindenre van szükség. A szakirodalmi tájékoztatás intézményeinek meg kell szokniok, tudomásul kell venniük, hogy szolgáltatásaikat akkor tudják jól eladni, ha nem csodatevő szereknek, egyedül üdvözítő szolgáltatásoknak kiáltják ki őket, hanem megmondják, a többi szolgáltatással összehasonlítva is, hogy mire jók és mire nem, mire valók. Az a tény, hogy a szakirodalmi tájékoztatás szolgáltatásai és az általuk kielégíthető igények strukturálisan bonyolultabbak, nem felmentést ad a tisztességes és rávezető reklám alól, hanem arra kötelez. Tudomásul kell venni végre, hogy a legtökéletesebb SDI szolgáltatás sem pótol minden tekinteben egy referáló folyóiratot, az utóbbi pedig nem pótolja a határterületeken a gyors tájékozódásra alkalmas, válogatott irodalmat tartalmazó, eredetit pótló szemléket, vagy tömörítvénygyűjteményeket. Ilyen példákat még seregestül lehetne felhozni, sőt az említetteknél is lehetne ellenpéldát mondani (például hogy mennyire nem pótolják a referáló folyóiratok szűk körű kutatói igényeknél a széles bázison nyugvó retrospektív információkeresést és SDI-t). A lényeg az, hogy az igazat, az abszolút és a relatív igazat mondjuk oktató és egyben eladó jelleggel. Ehhez egyfelől kooperatív erőfeszítések kellenek. Másfelől viszont a hazug, félrevezető propaganda leleplezésétől sem kell félni. Végső soron ugyanis mindenkinek (az eladónak is) hasznára válik az igaz és kárára a hamis propaganda. Nem értek ugyanis egyet Románné kolléganővel, amikor azt mondja, hogy baj az, hogy a szakirodalmi tájékoztatás intézmények túlságosan „pénzre mennek". A tájékoztatási szolgáltatások költségeit ugyanis valakinek fedeznie kell és mivel ezt az 74