Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1983 (Budapest, 1984)

A XV. vándorgyűlés témája: A könyvtár és olvasója. Olvasóvá nevelés, a felhasználók és a könyvtár kapcsolata - A plenáris ülés előadásai - Szente Ferenc: A könyvtár feladatai és lehetőségei az olvasóvá nevelésben

lásra hajlamosaknak nem tudunk érdemleges kínálatot nyújtani, mert a szűknél is szűkebb a keresztmetszetünk. A könyvtári propaganda eme akasztófahumorral írt felhívását sok használó díjazná: Jöjjön hozzánk bosszankodni! Pedig a könyvtárakban a szakmabeliek meggyőződése és szándéka szerint gyorsan felnőnek azok az új szolgáltatási formák, amelyek a társadalom sokirányú és sokfajta kíváncsiságára hivatottak jó választ adni. A nyitás megtörtént a széles sávban szóródó igények fogadására, de nagyon sok profilba illeszthető szolgáltatással csábíthatnak még híveket addig is, amíg a teljesen nyitott könyvtár jelszavával a kártyázókat és a snóbiizókat is be akarnánk fogadni. Pedig bizonyára rájuk is gondolnunk kellene. A könyvtár lehetősége az olvasóvá nevelésben az önként vállalkozókkal, az együttműködésre hajlamosakkal kezdődik. Azokkal, akiknek bevallottan szükségük van a könyvtárra, mint "ahová el lehet menni", mint a magánszféra teljesebbé tevőjére, mint menedékre. Az utóbbinak nem szükséges lekicsinylő értelmet tulajdonítani. Az otthon hiánya vagy a rossz otthon, az üres vagy éppen "túl lakott" lakás elől szökve rengetegen keresik az emberi társaságot személytelen természetességgel kínáló környezetet, a "társas magányt". Ezek között vannak azok a százezrek is, akik bizonytalanul téblábolnak a könyvtárban, akik nem ismerték meg az olvasás "tudományát" gyerekkorukban, mert a környezet nem volt ezirányban ösztönző. Valamit várnak a könyvtártól, maguk sem tudják, mit. A lélek kész, de a test erőtlen. Azok a bizonyos lehetőségek, amelyekre a cím utal, annyira szűkösek, hogy a nyitott könyvtár felé teendő kezdő lépések is nehézségekbe, még többször áthághatatlan akadályokba ütköznek. Ne tűnjön demagógiának, ha isten tudja hányadszor ismétlem, de a reményt föl nem adva, hogy könyvtárügyünknek nincs olyan területe, iskolai kis könyvtáraktól az országos könyvtárakig, amelyre ne a létfeltételek nyomasztó hiánya volna jellemző. A művelődés presztízséért, a szabadidő tartalmas eltöltéséért folyó harcban a motorizált alakulatok között egyre gyalogosabbá válik a könyvtár, és a kiállítások se ígérnek mást, mint legfeljebb kerékpáros gyorshadtestet. Mindezek után mégse érjen bennünket váratlanul a fordulat, hogy a könyvtárnak vannak lehetőségei, vagy inkább esélyei a használóvá nevelésre. Ezek az esélyek a valódi és konkrét lehetőségek helyére téve ugyancsak feladatokat jelentenek. Kitalálható, hogy merre akarom terelgetni közös gondolkozásunkat, ha egyszer a közvetlen lehetőségek szűkösségéről, korlátozottságáról szóltam. A könyvtárnak leginkább áttételesen vannak lehetőségei az olvasóvá nevelésre. Mert kiket is kell olvasóvá nevelni? Minden olvasni tudót. Hol lehet olvasóvá nevelni? Mindenütt, ahol ennek esélye, hitele van: a kisgyereket otthon a családban, az óvodában, az iskolában, a napköziben, az úttörőcsapatban; a középiskolásokat, a fiatal munkásokat az iskolákban, a kollégiumban, a munkahelyeken, a mindennapi munkában, a KISZ-ben; a hadkötelezettségüket teljesítőket a hadseregben. Minden olyan hely olvasóvá nevelési szituációt kínál, vagy beleteremthető ez a föltétel, ahol az embert közösségi hatások érik. Ha a könyvtár ezeket az áttételeket nélkülözi, nem tudja megtalálni, megszervezni, nem sikerül szövetségeseket, összekötőket szereznie, attól még lehet jó a statisztikája. A könyvtárak zöme iránt elegendő a spontán megnyilvánuló érdeklődés. A felsőoktatási könyvtárakra és a nagyobb városok közkönyvtáraira jellemző zsúfoltság mellett nem is nagyon jut eszünkbe, hogy olvasókat kellene beédesgetni. A városi lakó23