Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1981 (Budapest, 1982)

A XII. vándorgyűlés előadásai és korreferátumai - A plenáris ülés előadásai - Vályi Gábor: Az Országos Könyvtárügyi Tanács munkája és feladatai

Úgy gondolom, hogy az előterjesztéseket készítő munkabizottságok személyi összetételét is a hibaforrások közé kell sorolnunk. A bizottságokba nem vettük elég bátran be az adott kérdéssel a gyakorlatban foglalkozó munkatársainkat, túlzottan magas volt a bizottságokban a vezetők aránya. Ez is oka volt, hogy a helyzetelemzések egy része a zászló védelmére, a korábbi gyakorlat igazolására és a mentségek keresésének módjára szolgáltatott leginkább példát. Az az érzésem, túlságosan sokszor mondtuk el és mindeddig hiába, hogy az együttműködés megjavítását és erősítését fejlődésünk kulcskérdésének tartjuk. Még az OKT kis munkabizottságaiban (5-6 szakember között) sem sikerült elég hatékony együttműködést megvalósítani. A team-munka alapelve az együtt gondolkodás, együtt dolgozás. Lényegét a szakirodalom a brain-stormingban látja. Szóról szóra fordítva ez valamiféle agy-áramoltatást jelent, a valóságban a tárgyhoz szigorúan ragaszkodó, de egyébként teljesen kötetlen beszélgetést, amelynek célja, hogy a probléma kiindulópontjait, határköveit kitűzze, kölcsönösen gondolatokat ébresszen, fogalmakat tisztázzon. Ezután jöhet a közös vázlatkészítés és a részek megíratása, aztán alapos vita és az előterjesztés-tervezet összeállítása, majd újra vita és átdolgozás mindaddig, amíg az egységes jó, a gyakorlati munkát segítő előterjesztés létre nem jön. Sok bizottságunk mindezt — részben vagy egészben — sajnos mellőzte. Az előterjesztéseknek a helyzetképen és az előző időszak értékelésén túl, természetesen javaslatokat is kell tartalmazniuk. Ezek kidolgozása is közös fejtörést, vitát, a feltételek és a lehetőségek latolgatását igényli. Azt is végig kell gondolni és rögzíteni is, hogy a javaslatok megvalósítása érdekében kinek, mikor és mit kell tennie. Ugyanis az OKT-nak is, ha szilárd talajon akar járni — márpedig ez a célunk —,akkor most elsősorban azokkal a problémákkal kell foglalkoznia, azokat kell előresorolnia, amelyek — amint ezt az ajánlások is kimondják — jelentősebb anyagi ráfordítás, nagyobb beruházás nélkül most megvalósíthatók és amelyek a későbbi, beruházás-igényesebb fejlesztést előkészítik, megalapozzák. Többször elhangzott és elhangzik, hogy kár papolni együttműködésről, szakfelügyeletről, módszertani munkáról, a képzés tartalmi kérdéseiről, a könyvtári kutatásokról! — pénz kell ide — mondják — enélkül nincs előrelépés. Én egyértelműen és alapvetően hamisnak, sőt károsnak, fejlődésünk egyik gátjának tartom ezt a felfogást. Nem igaz, hogy hiányosságainknak általában az a legfőbb oka, hogy kevés a pénz. Mikor ezt mondom, nem azt állítom, hogy a fejlesztéshez nem kell pénz, de aki csak ezt hangsúlyozza, az ürügyet keres, hogy saját hibáinak felelőssége alól kibújjon, hogy a nem-akarásra, a bezárkózásra, a tehetetlenségre mentséget találjon. Meg kell végre értenünk, hogy a fejlődés nagyrészt rajtunk, könyvtárosokon, információs szakembereken, levéltárosokon, vezetőkön és beosztottakon, gondolkodásunkon, ésszerű, összehangolt munkánkon múlik és nem a pénzen. Ezt most egymásközt, méghozzá egyesületünk tagjaként, tehát egyenlő sarzsiban, azt hiszem, nyugodtan bevallhatjuk magunknak és kiegészíthetjük még azzal is, hogy a konferencia összes célkitűzései közül is annyi és akkor fog megvalósulni, amennyit mi ki tudunk harcolni, meg tudunk csinálni. A pénzhiány emlegetése mellett a megnyilatkozásokban gyakran hallhattuk azt is, hogy a könyvtárak sokféle fenntartóhoz, felügyeleti szervhez tartoznak és ágazati 36