Billédi Ferencné (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1979 (Budapest, 1980)
A XI. Vándorgyűlés plenáris ülésén (1979. augusztus 9. Veszprém) elhangzott előadások - Villangó István: A könyvtárügy időszerű feladatai, különös tekintettel a könyvtárközi munkamegosztás és együttműködés fejlesztésére
Olyan hibákat, buktatókat tárhatunk fel, amelyek elkerülése vagy áthidalása nélkül ezentúl sem várhatunk az eddigieknél jobb eredményeket. Az egyik valószínűsíthető ok az elképzelés, a program és a jogszabály egyoldalúsága, az, hogy a könyvtári tevékenységen belül kizárólag a gyűjtésre terjed ki. S a könyvtári tevékenység egésze ilyen értelemben nem szabdalható fel. Másodikként a gyűjtőköri együttműködés hibásan kialakított és alkalmazott módszereitemlítem — tisztelettel utalva a kisszámú kivételre. Az az elképzelés keresztül vi hetetlen volt, hogy a kooperációs körben összegyűlnek a szakterületi! eg egymáshoz közelálló könyvtárak, mindenki megmondja, hogy mit akar megvenni, s ha valamire több Jelentkező" is van, akkor megbeszélik, hogy ki mondjon le. Ez már szorosan összefügg a könyvtárosok szubjektumával, szemléletével. A gyűjtőköri együttműködés (ahogy néhol nagyon jellegzetes hibával nevezték: a gyűjtőköri egyeztetés) értelmezéséről, felfogásáról van szó. Megemlíteném — noha nem független az előbbiektől — a hazai információs infrastruktúra jó néhány elemének fejletlenségét, alacsony színvonalát. Gondolok itt mindenekelőtt az együttműködés egyik igen fontos elemére és eszközére, a könyvtárközi kölcsönzésre, amely - joggal - a könyvtárosok állandó panaszainak tárgya. Jelentősége is, bonyolultsága is teljes, önálló előadást igényelne, ezúttal legyen elég annyi, hogy valóban életképes együttműködés a jelenleginél sokkal gördülékenyebb, gyorsabb és megbízhatóbb könyvtárközi kölcsönzési tevékenységet igényel (ismét tisztelet annak a néhány könyvtárnak, amely gondosan végzi ezt a tevékenységét). Látni kell azonban azt is, hogy a könyvtárközi kölcsönzés megjavításának több, egyidejűleg biztosítandó feltétele is van, köztük a megfelelő jogi rendezés (ezzel mi tartozunk), a megfelelő technikai feltételek, a továbbfejlesztett központi nyilvántartások és a könyvtárosok szemléletének javulása. Korántsem állítva azt, hogy a gyűjtőköri kooperáció valamennyi buktatóját sikerült itt jelezni, hadd említsek még egyet: a tíz évvel ezelőtti kooperációs programok „belterjességét", azt, hogy kizárólag — az akkori szóhasználattal élve — a tudományos és szakkönyvtárakra terjedt ki. Az utóbbi időben azonban már sor került: a nagy — országos jelentőségű, tevékenységű — szakkönyvtárak és a közművelődési könyvtárak együttműködésének kezdeményezésére. Ez a „program" — szerencsére — nem helyezte előtérbe a kooperáció formai (sokszor formális) oldalát, sokkal inkább arra törekedett, hogy meghatározza: a nagy könyvtárak szolgáltatásai közül melyek azok, amelyeket más könyvtárak saját, gyors ütemben fejlődő tájékoztatási tevékenységükhöz leginkább felhasználhatnak. E kezdeményezés teljes sikerét akadályozta a könyvtárak fejlettségi szintjének, a szolgáltatások fogadási készségének egyenlőtlensége, s a nagy szakkönyvtárak más irányba ható anyagi érdekeltsége. Ennek ellenére úgy véljük, ez a kezdeményezés jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy könyvtáraink közül egyre több helyen találhatók meg és vehetők igénybe a hazai szakirodalmi információs kiadványok, szolgáltatások. A múlt tanulságainak e vázlatos, csak részleges kísérletnek szánt áttekintése után még fontosabb kérdés áll előttünk: milyen legyen és hogyan alakuljon a könyvtárak együttműködése, amely nélkül a könyvtárügy elé kitűzött célok bizonyosan elérhetetlenek maradnak. 19
