Billédi Ferencné (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1979 (Budapest, 1980)

A XI. Vándorgyűlés plenáris ülésén (1979. augusztus 9. Veszprém) elhangzott előadások - Villangó István: A könyvtárügy időszerű feladatai, különös tekintettel a könyvtárközi munkamegosztás és együttműködés fejlesztésére

Terveink között szerepel az OSZK várbeli épületének befejezése, költözése és szolgáltatásainak megindítása az új helyen. Támogatólag szerepeltetjük ágazati tervünkben más főhatóságok fontosabb könyvtárfejlesztéseit is, szakkönyvtárakat, iskolai- és szakszervezeti könyvtárakat. Ha tervelőkészítésünk biztató is, valamennyi reális fejlesztési elképzelésünk teljesülése esetén sem mondhatunk le a szigorú takarékosságról, a belső tartalékok mozgósításáról, a szervezettség fokozásáról, a munkamegosztásról és az együttműködésről. És az együttműködés nem csupán gazdasági szükségszerűség, hanem a könyvtári rendszer működésének minőségi követelménye. Azt hiszem ebben sokan egyetértünk. * A Könyvtáros c. folyóirat az elmúlt évben vezető könyvtárosaink egy részéhez körkérdést intézett: Együtt vagy külön? Nem hinném, hogy csupán „illendőségből" de egyetlen megkérdezett sem választotta a „külön" alternatívát, s az egyes válaszok a leghatározottabb együttműködési igényt tükrözik. Ha csak a nyilatkozatokat, értekezleteken elhangzottakat, szakfolyóiratokban megjelenteket tekintenénk, megnyugodva állapíthatnánk meg: nincs talán még egy ország a földön, ahol a könyvtárak együttműködése iránt a szándék, az akarat olyan magas szinten állna, mint nálunk. De ugyanezekből a megnyilvánulásokból az is kiderül — s a gyakorlat, a mindennapi élet még inkább ezt mutatja —, hogy a valóságban, a megvalósult szándékot és akaratot tekintve a kép sokkalta sötétebb. Nagyon őszintén és kicsit talán sarkítva: a könyvtárak együttműködése ritkaságszámba megy ma még, talán még a könyvtárak rivalizálásánál is ritkább. Ha könyvtárosaink döntő többsége határozottan igényli, szükségesnek tartja, szándékozza az együttműködést, s az mégsem valósult meg, az okokat kell keresni, s ha megtaláljuk őket, meg kell vizsgálni, hogyan volnának áthidalhatók, megszüntethetők. Olcsó és hamis érvelés volna pusztán kiejelenteni, hogy az együttműködés azért nem jött létre — legalábbis nem a szükséges mértékben és szinten —, mert minden helyeslően, pártolóan nyilatkozó másképp képzeli el ugyanazt az együttműködést. Ha történelmi vonatkozásaiban nézzük az együttműködést, akkor — a korai, erősen részleges és elszórt példáktól eltekintve — az 1960-as évek közepéig nyúlhatunk vissza: a nem mindenki számára jó emlékezetű gyűjtőköri együttműködésig. Ez a probléma valahogyan a legutóbbi időkig kicsit tabu maradt. Az idő azonban döntött sorsáról: jelenleg gyűjtőköri kooperációs kör alig működik, s jó néhány soha sem alakult meg, hiába hozta létre — formálisan — jogszabály. Szakmai közvéleményünk „leírta" ezt a próbálkozást, ezt a megoldási formát. De vizsgáltuk-e alaposan, hogy mi vezetett ehhez? Meggyőződésünk és a szándék nem vitatható. Valóban voltak és valóban vannak ma is szükségtelen állománygyarapítási párhuzamosságok, s ugyanakkor voltak és vannak „fehér foltok": olyan dokumentumcsoportok, amelyek beszerzése szükséges volna, de amelyhez az anyagi eszközök hiányoznak. Ha sikerül meghatároznunk a kudarc okait, nagyot léphetünk előre az együttműködés érdemi, eredményes és hatékony módszereinek, formáinak megtalálása érdekében. 18