Székely Sándor (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1975 (Budapest, 1976)

A VII. vándorgyűlésen, Egerben elhangzott előadások - Dr. Walleshausen Gyula: Könyvtároshivatás – könyvtárosetika

A könyvtárosi hivatás és etika legfőbb őre - alapszabályban is rögzítetten - az MKE, igy hát a kódex összeállításának az ügyét nem kell gondjaira biznom s az ebből adódó további teendőket sem, amelyek között nem elhanyagolható a fiatal nemzedék hivatástudatra nevelése-oktatása sem. S ha a kódex elkészült, feleleveníthetünk egy szép hagyományt, amely néhány könyvtárban (igaz, csupán az általános kötelességekre szorítkozva élt: a könyvtárosi fogadalomtételt. Szabályzatunk, ha közkinccsé válik, kedvezően hat majd vissza etikánkra: az etika * minősítésekbe is bevonul (már ma is helyet kaphatna!); az etikával ellentétes jelenségek eltűnnek, vagy tisztázódnak a ma még homályos pontok, s etikusabb magatartásunkra a közvélemény is kedvező választ ad. (Sok igazsága van Szókratésznek, aki szerint az erkölcsösség = tudás, tehát aki tudja, mi a helyes, a jó, az nem cselekedhet másként.) * Etikus magatartást kíván - joggal - a társadalom tőlünk. A könyvtárosi etikának azonban ellenpólusa is van: a könyvtárosság társadalmi megbecsülése, s erről is szólnunk kell. Ugy vélem, a hivatalos erkölcsi megbecsüléssel jobban állunk, mint az anyagival. Minden, ami a könyvtárban történik, az olvasó érdekeit szolgálja. Némi túlzással azt állithatnám, hogy az önzetlen, jó könyvtáros sikerélménye csupán az olvasó, a felhasználó sikerélményében jelentkezhet. És hogyan válaszol erre az olvasó? A kérdésre egyértelműen felelni aligha lehet: legfeljebb a nagy számok törvénye adhatna választ, de csak olvasói rétegenként. A pozitívumok mellett itt csupán egyetlen -a legfőbb, sok könyvtáros által fájlalt - negatívumot említek meg: az olvasó, "felhasználó" feledékenységét. A növekvő dokumentumáradat a kutatót egyre inkább arra kényszeríti, hogy a könyvtárosra támaszkodjék, nélküle az eligazodás egyre nehezebb. A kutatómunka növekvő hányada a könyvtárosra hárul. Sok kutató felhasználja a könyvtáros segítségét, megírja munkáját, s az előszóban felsorolja azokat az illusztris személyeket, akiknek - némi hízelgéssel - köszönetet kell mondania, de a könyvtárosról legtöbbször megfeledkezik, pedig olykor társszerzőként a címlapon szerepelhetne egyike-másika neve. A feltaláló, ujitó szintén támaszkodik a könyvtáros segítségére, ám amikor ujitása vagy találmánya anyagi honoráriumát zsebébe süllyeszti, elnéz a könyvtáros feje felett. (Nem a borravalót várjuk tőle, csak a "köszönöm" ^öt.) Pályánk, a könyvtárosság rangemeléséhez nem elegendő a mi óhajunk, nem is a mi vélekedésünktől függ, nem attól, hogy mi hogyan ítéljük meg magunkat, hanem a társadalom minősítésétől. Érzi-e, látja-e, hogy a könyvtár nélkülözhetetlen, hogy bizonyos szolgáltatásokat csakis itt kaphat, sehol másutt. (Ebben a megvilágításban talán érdemes elgondolkodni azon, hogy meddig, milyen mértékig helyénvaló műsoros vagy vetitettképes előadások rendezése, olyan szolgáltatások nyújtása, amelyekkel rivalizálunk más intézményekkel.) S ha a könyvtár, és a könyvtárhoz fűződő társadalmi érdek is homályos, nem csodálkozhatunk azon, hogy a könyvtárosról sem alakult ki egységes kép. Az a tükör, amelyet a társadalom tár elénk, nem ugyanazt mutatja, mint a mi kezünkben tartott tükör. Mit látunk a társadalom tükrében? Sokféle arcot! Az egyik sarokban az ügyefogyott, csetlő-botló, könyvei közé húzódó, a világ dolgaira értetlenül meredő könyvtáros szánalmas, vigjátéki figuráját ... A tökör e sarkának foncsora szerencsére e27