Toronyi Zsuzsanna (szerk.): Zsidó közösségek öröksége - Magyar Zsidó Levéltári Füzetek 7. (Budapest, 2010)

Bevezető Források a magyar zsidó kulturális örökségről 1945-1960

adható, s ellenértékét magasabb célra kell fordítani.21 Az eladásra a község tagjainak többsége, vagy a vezetőség többsége volt jogosult. A korszakban gyakran felmerült az a kérdés is, hogy el lehet-e adni az egyeden zsinagógát, amelyben rendszeres imádkozás már nem folyt. A rabbik véleménye optimista tiltást és racionális engedékenységet mutatott egyszerre: ha a jövőben akár egyetlen ember imádkozása is valószínűsíthető volt még, akkor tiltották az eladást, ha azonban a zsinagógában bizonyosan nem fognak már imádkozni — hiszen sok hitközség teljesen elpusztult - akkor javasolták, hogy addig adják el, amíg az állagromlás miatt nem veszít sokat az értékéből. Kikötőtték, hogy abban az esetben, ha fennáll a veszélye annak, hogy a zsinagógát idegen kultusz szolgálatába állítják, akkor a zsinagógát nem szabad eladni. Nem vallási szabályként, hanem illendőségből követendő eljárásként javasolták a frigyszekrény elásását, vagy elrejtését, hogy faanyagát ne használhassák profán célra. Forrásválogatásunkban erre a gyakorlatra utal a monoki frigyszekrény átszállítása a tállyai zsinagógába. Minden esetben hangsúlyozták, hogy a zsinagógák eladása csakis azért lehetséges, mert használóinak többségét kiírtották, ezért az érte kapott összeggel ennek megfelelően kell bánni, és a pénzt csak nemes célra szabad felhasználni.

Az ötvenes években a kidolgozott elvek alapján csak néhány zsinagógát adtak el, nagyon megváltozott azonban a helyzet 1956 után. A zsidó közösség tagjai közül azok hagyták el nagy számban az országot, akik ragaszkodtak a vallásos életformához, azaz akiknek mindennapi szükséglete volt a zsinagóga. Vidéken csak néhány nagyobb városban maradt számottevő zsidó közösség, a Magyarországon maradtak többsége a fővárosban folytatta életét. A vidéki zsidókra helyben már csak az ingadanörökség emlékeztetett: a megmaradt zsinagógák, temetők. Ezeket a helyi lakosság ugyanúgy a zsidók emlékének tekinthette, mint maguk az elszármazott közösségek, amelyek emlékeiben szent helyekké magasztosulva éltek tovább a holokauszt előtti mindennapok helyszínei. Ugyanakkor az állami politika is megváltozott, s az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül komoly nyomás érte Magyar Izraeliták Országos Központját (MIOK) a zsinagógák, nem egy esetben rendszeresen látogatott zsinagógák eladására.

21 Magasabb célnak hagyományosan a Tóravásárlást, a Tórával foglalkozók ellátását, szegény árvák kiházasítását, illetve a foglyok kiváltását tartották.

13