Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 23. (Zalaegerszeg, 2017)
Tokai Zita Mária: Nagykanizsa–Palin –Anyagnyerőhely – egy központ a lengyeli kultúra idejéből I.
8 Tokai Zita Mária is, főleg Közép-Európa peremterületein. Korábban a lengyeli kultúrát 3 területi csoportra osztották: keletire, középsőre és nyugatira. A keleti csoport a Duna és a Balaton közötti sávot és a Dunától keletre, a Zagyváig birtokba vett térséget fedte, a középső csoport pedig a Dunántúl nagy részét. A legnagyobb területű nyugati csoportba tartozik az elterjedési terület zöme, azonban hazánknak csak a legnyugatibb része, Vas és Győr-Moson-Sopron megye nyugati fele.5 Ez ma már csak két csoportra, keletire és nyugati ágra szűkült, közöttük a határt a Balaton vonalánál lehet meghúzni, melyek között kulturális, és talán etnikai különbségek is voltak.6 A két csoport létrejöttében és fejlődésében nemcsak az eltérő földrajzi környezet, hanem az eltérő kapcsolatrendszerek is dominánsan hatottak. A Dunántúl nyugati szélén lehetett az a közvetítő útvonal, mely Délkelet-Európából, a Balkánról észak felé egészen Morvaországig húzódott. Ezen a „folyosón” kulturális és kereskedelmi hatások mellett talán kisebb népességmozgások is történtek. Emiatt tapasztalható a nyugat-dunántúli anyag osztrák és morva leletekkel való kapcsolata is.7 Ez az útvonal nagyjából megegyezik a római időben Borostyánkő út néven használt úttal. A Délnyugat-Dunántúlon levő Nagykanizsa-Palin - Anyagnyerőhely lelőhely térsége is ezen az útvonalon található. A lelőhely kutatástörténete A régészeti lelőhely kiváló földrajzi helyen, a Principális-völgy keleti peremén, egy a környezetéből több mint 20 m-re kiemelkedő homokdombon feküdt (2. kép 1-4). Ez a terület Nagykanizsa-Palin északi szélén, a 74-es számú közút és a Nagykanizsa - Szombathely vasútvonal által határolt részre esik. A lelőhely a régészeti kutatások során készült jelentésekben és adatbázisokban több néven ismert: Korpavár-Homokbánya, Horgas aljai-dülő, Anyagnyerőhely — mi az utóbbit használjuk -, nyilvántartási azonosítója: 40335. Itt 1977-ben, majd 1989-ben végeztek a Thúry György Múzeum (továbbiakban TGyM) munkatársai terepbejárást, mely során egy kisebb telep mutatkozott a felszíni leletek alapján.8 Az illegális homokbányászat miatt 1998-ban a dombtető délkeleti részén, kis felületen leletmentésre került sor dr. Horváth László vezetésével. Ekkor két kis objektumot és egy árok 20 méteres szakaszát - hozzá csatlakozó félköríves „füllel” (kapu) - tárták fel. A domboldalt is megkutatták néhány szondaárkokkal, melyekben további árkok profiljai jelentkeztek. Ezek alapján itt egy hármas körárokrendszert sejtettek.9 2006-ban a helyszínen telephely kialakítását tervezték, ami szükségessé tette a teljes lelőhely feltárását. Az ásatás két etapban zajlott: zöme 2006. június 26 - december 15. között folyt, majd a keleti oldal alsó felén 2007. július 2 - augusztus 1. között volt módunk befejezni a munkát. Az egész dombot, összesen 18.700 m2 nagyságú területet vizsgáltunk meg, melynek során 86 objektumot tártunk fel és dokumentáltunk le.10 A megtelepedésre ideális helyszínen több korszak embereinek a nyomait találtuk meg. Itt a dombon - a korábbi feltételezéseket beigazolva - a lengyeli kultúra hármas körárokrendszere jelentkezett az égtájak irányába bejáratokkal és kapukkal. A körárkok feltárása 8-10 m-es szakaszokban történt, melyek metszetfalain jól követhető a karbantartásuk nyoma. A lengyeli kultúrán kívül a dombtetőn szórványosan középső rézkori, Balaton-Lasinja kultúrához és késő rézkori, badeni kultúrához sorolható gödrök voltak. Késő bronzkori, a Halomsíros és Urnamezős kultúra idejére datálható objektumokat találtunk a domb alsó felén, a nyugati és a délnyugati oldalon. Az őskori jelenségek mellett a dombtető délnyugati részén - a középső és a külső körárok között - egy késő népvándorlás kori, a 9. század közepén rövid ideig használt, szolgálónépi jellegű kis közösség 14 síros temetője került napvilágra.11 A körárkos lelőhelyek általában nem önmagukban álltak, ezt tapasztaltuk a nagykanizsai rondella esetében is. Tőle keletre és délre, a Kámáncs-aljai-dűlőben, egy víz által kimosott kis völgyön túl fekvő szintén homokos dombháton 1975-ben terepbejárás során nagy kiterjedésű lengyeli korú telepet lokalizáltak (nyilvántartási azonosítója: 40336)12 (2. kép 1, 5). 2014-ben ezt egy szisztematikus bejárással újra hitelesítettük. Ennek során a korábban ismerteknél jóval 5 KALICZ 1975-1976, Abb. 1., 1988,305. 6 BÁNFFY 2007, 19. 7 RUTTKAY 1979, 752.; KALICZ 1983-1984, 274-277., 1998, 69.; BÁNFFY 1999 8 HORVÁTH 1994, 89-90., 5. számú lelőhely; TGyM ltsz. 79.93.1-8., 91.1.1-8., 91.4.3-5. 9 HORVÁTH 1998, 12-13..; 2001, 157-158; TGYM Rég. Ad. 2546-2002 10 TOKAI 2007, 236-237., 2008a, 249., 2008b, 56-58. A feltárás munkatársai Korcsmáros Attila és Horváth Szabolcs technikusok voltak, a lelőhely felmérését és a digitális munkákat Soós Zsolt és Vadász Norbert végezte. A légifotókat Bicskei József, a tárgyrajzokat Lakó Márta Éva és Soós Gábor készítette. Munkájukat ezúton is köszönöm. 11 STRAUB - TOKAI 2007, 79-104. 12 HORVÁTH 1994, 89-90., 6. számú lelőhely; TGyM ltsz. 75.14.1-13., HORVÁTH 1998, 12-13.
