Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 23. (Zalaegerszeg, 2017)

Bekő Tamás: Patkó-rejtély. Egy titokzatos dunántúli rablóvezér élete és Zala megyei rablásai

278

Bekő Tamás

több mint fél évszázados néprajzi jártassággal a háta mögött miért vetette el annak lehetőségét, hogy a betyárok vér szerint is kötődhettek a Patkó névhez. Ez különösen annak tudatában furcsa, hogy a béci református gyülekezet zömét Tóth és Patkó nevezetű családok alkották. Mivel Gönczi kizárólag a téveszméjének hitt, figyelmen kívül hagyta azt a régi hagyományt, hogy egy településen az azonos nevű famíliák - elsősorban a megkülönböztetés okán - ragadvány-, illetve csúfnévvel illették egymást. Ezért éltek Vásárosbécen alsó, középső és felső Tóth családok, valamint esetünkben, Tóth István házassága révén, patkó Tóthok is. Az anyjuk után örökölt ragadványnevet nem csupán a betyárnak állt Tóth János használta, hanem a civiljámbor életet élő testvéreik is viselték. Ezt igazolja a rablóvezér fiatalabb nővérének, „Tóth Ilona patkó ev. ref. özvegy zsellérnő”, néhai Burcsa István nejének 1890. augusztus 12-én kelt haláleseti bejegyzése is. Nem igaz tehát, hogy Tóth János és unokaöccse a Patkó nevet akkor vették fel, amikor betyárnak álltak. Előbbi születése pillanatától fogva használta, Tóth „Csorba” Istvánra pedig apja hagyományozta, aki hírhedt nagybátyja iránti rajongása miatt is büszkén hordta rövidre szabott élete alkonyáig.

Patkó Jancsi rejtélyes halála

Akárcsak valódi személyazonosságát és élete sodrát, halálának körülményeit is számtalan titok és kettősség veszi körül. 1862 őszén Patkó, a hírhedt rabló váratlanul és titokzatos körülmények közt eltűnt, és soha többé nem került elő. „ Valahol ismeretlenül elvegyült-e a mindennapi élet munkásai közé, vagy véget vetett életének, senki sem tudja. Az bizonyos, hogy törvénykézre nem jutott.”- sommázta egykor Kiss Géza etnográfus, az Ormányság című néprajzi kötetében.33 A jeles tudósnak e tekintetben igaza volt. Patkó, azaz Tóth János, sok szegénylegénnyel ellentétben elkerülte az akasztófát.

A rablóvezér rejtélyes eltűnésével már a korabeli regionális sajtó is foglalkozott: „Patkónak se híre, se hamva...” - számolt be tömören, szinte hiányolva őt a Zala-Somogyi Közlöny 1863. január 20-i száma.34 Egy hónappal később ugyanez a lap: „Patkóról e napig mit sem tudunk, de azért a zsiványságnak nincs vége. ”35

Végül áprilisban már találgatásokba is bocsátkozik az újság, és kissé ironikus hangvétellel a következőket írja: „Mind inkább valószínű, hogy Patkó csakugyan elpatkolt, kapott sebei következtében. Havak óta semmi hír róla. ”36

Első ízben, a rablóvezér eltűnését követően több mint negyedszázaddal, a már említett Budapesti Hírlap 1889. augusztus 10-i száma közölt részleteket Patkó, azaz Tóth János halálának körülményeiről. A cikk szerint Patkó formális csatát vívott az őt és bandáját üldöző csendőrökkel, amikor egy csendőr golyója a torkát fúrta keresztül. Társai még megmentették őt, de a rákövetkező éjjelen nem nézhetvén tovább a rablóvezér szenvedéseit, agyonlőtték és eltemették.

1914-ben hasonló körítésben — de már bővített változatban - Hegyessy János volt szigetvári főszolgabíró visszaemlékezéseiben látott napvilágot ugyanez a történet. Szerinte Patkó Jancsi és bandája Nagykanizsa vidékén, Galambokpusztánál ütközött meg az őket üldöző vadászkatonákkal, ahol Patkót súlyos sebesülés érte. A párharc végén a banda egy darabig magával vonszolta a haldokló betyárt, ám a Keszthelyhez közeli Fenékpusztánál Patkó maga utasította Bergám Jancsi alvezérét, hogy pisztolyával szabadítsa meg szenvedéseitől. A legenda szerint holtteste is Fenékpusztán nyugszik. Noha a betyárhistória magva sok igazságot rejt, Hegyessy elbeszélése több sebből is vérzik. Különösen az a megállapítás nem fedi a valóságot, hogy Patkó és bandája Galamboknál csapott össze a törvény embereivel. Ha ez így esett volna, annak nyomának kellene lennie a zalai főispáni mutatókönyvekben és iratokban. Ilyen tartalmú dokumentumokat - az esetről tudósító csendőri és szolgabírói jelentéseket - azonban nem találunk a megyei archívumban. Van helyette azonban valami más, valami még eredetibb.

Patkó feltételezett halála után néhány hónappal az a szóbeszéd kapott szárnyra Zala és Somogy vármegyékben, hogy a tűzharcban megsebesült rablófőnök gyógyítását Sípos Imre pacsai magánorvos37 végezte. „Azon hír miszerint az elhírhedt rabló Patkó a múlt ősszel Kupái csárdánál a csendőrökkel össze ütközvén megsebesült, s pajtásai által az unghi szőlőkbe vitetett, másnap pedig Pacsán lakó Sipos nevezetű orvos ugyanoda hozzá vitetett volna (ez természetesen nem tudván, hogy Patkó) oly annyira elterjedt Somogybán,

33 Kiss 76. p.

34 Zala-Somogyi Közlöny (a továbbiakban: ZSK), 1863. január 20. (3. sz.) 17. p.

35 ZSK 1863. február 10. (5. sz.) 26. p.

36 ZSK 1863. április 20. (12. sz.) 56. p.

37 Sipos Imre honvéd főorvosként részt vett az 1848/49-es szabadságharcban, később Kapomaki járási orvos, majd 1867-1890-ig törvényhatósági szolgálatban állt. Nyolcvan esztendős korában, 1896. október 26-án halt meg Pacsán.