Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 23. (Zalaegerszeg, 2017)
Berki Márton–Berki Szilárd: Egy „csinált város” téglái – Téglagyártás Zalaegerszegen
240 Berki Márton — Berki Szilárd ra szállíttassa. Annak érdekében, hogy az adózókra minél kevesebb teher jusson, a határozat értelmében a téglavetéshez rabokat is alkalmazhattak.19 1840-ben már folyt a téglavetés, azonban kiderült, hogy az építésre eredetileg kijelölt helyen - ismeretlen okból kifolyólag - mégsem építhető fel az istálló. Zalabéri Horváth Vilmos ekkor úgy döntött, hogy a továbbiakban nem biztosítja a kaszaházi téglaégetőjét erre a célra, ezért ismét a szombathelyi püspökhöz folyamodtak. A püspök ekkor még mindig Bőle András volt, aki az Egerszegi Uradalom alsóerdei birtokán - 1826 után 1840-ben újra - megengedte a téglavetést, azonban ehhez téglaszínt kellett építeni és kutat ásni, továbbá egy „értelmes téglás” felvétele is szükséges volt.20 A püspöki engedély és a vármegye határozata értelmében az Alsóerdőn megépítették a színt és a kutat, valamint felvettek egy olcsóbb téglást, akinek egyúttal az is a feladata volt, hogy a még Kaszaházán elkészült téglákat behordja a curiális ház udvarára.21 A korabeli dokumentumok ezt követően, az 1840- es évek elejétől kezdve már nemcsak tisztségeket, hanem konkrét személyeket is említenek az Alsóerdőn folyó téglaégetéssel kapcsolatban. (Ez a téglaégető tehát már nem azonos az 1826-os tűzvészek által okozott károk helyreállításának céljából - ugyancsak Bőle András közbenjárására — létrehozott égetővel.) Ismert például, hogy 1841-1844 között Varga György volt a téglakezelő (ugyanaz a forrás tisztségét téglaszíni gondviselőként is említi), 1845-től pedig Man- tuano József. 1852-től a városi téglásmesteri megbízást Heschl Antal ollári tégláslegény nyerte el, akinek addigi jó magaviseletét és mesterségbeli jártasságát az ollári számtartó bizonyítványa igazolta. Fizetését az égetett tégla, illetve cserép mennyisége és fajtája alapján állapították meg. Két évvel később, 1854. január 1-jétől Jobszt György kaszaházi illetőségű téglásmestert fogadta fel a város. Jobszt alkalmazásának feltételeit már külön szerződésben rögzítették, fizetése pedig az elődjéhez hasonlóan szintén az égetett tégla és cserép fajtájától és mennyiségétől függött. Ezen kívül kukorica, krumpli- és káposztaföldet, valamint rétet is kapott használatra. Szerződése szerint ,,[e]zen becses fizetésért ellenben köteles leend jó és alkalmas téglákat készíteni, annak rende szerint kiégetni, a lakházra és téglafára jó gondot viselni, különösen a lakházat tisztán tartani, elegendő emberekről gondoskodni, hogy a városi lakosok számára téglák elegendő számban készíttethessenek. A neki gondviselése alá átadandó eszközök és szerszámokról számolni és azokra jó gondot viselni, és mind az általa készítendő téglák jóságáról, mind pedig az eszközök és szerszámokról a felelősséget magára felvállolván, a várost mindenek eránt kármentesíteni tartozik”.22 A kötelezettségek ilyen pontos leírását feltételezhetően a korábbi téglásmesterek hanyagsága tette szükségessé, továbbá erre utalhat az is, hogy a téglások viszonylag gyakran váltották egymást. Sajnálatos módon Jobszt Györgynek sem volt túl sokáig lehetősége a „becses fizetés” fejében feladatának teljesítésére, halála miatt ugyanis bő egy hónap múlva új téglást kellett keresni. A környéken valószínűleg nem találtak alkalmas személyt, ezért az 1854. február 25-i választmányi ülésen úgy döntöttek, hogy Kőszeg és Szombathely városok tanácsától kérnek segítséget. Ennek eredményeként 1854 márciusában már Brunner Ignác radafalvi tégláslegénnyel folytattak tárgyalásokat, s vélhetően ő is lett Jobszt György utódja. Látható tehát, hogy a téglaégetésből származó bevétel biztosítása érdekében továbbra is igyekeztek hozzáértő téglásmestert szerződtetni. 1858 áprilisában Preisz Györgyre bízták ezt a feladatot, aki az égetett tégla és cserép mennyiségétől függő fizetésén túl - elődeihez hasonlóan - további juttatásokat kapott (tűzifát, a réten termő füvet stb.), sőt, ezeken kívül még egy lakás is a rendelkezésére állt az ún. téglaszíni házban.23 A zalaegerszegi (közbirtokossági) téglagyártás a következő évben - 1859-ben - Jákum Ferenc (1806— 1863) tevékenysége révén kapott új erőre, azonban ugyanerre az évre vonatkozóan egyúttal bizonytalanság is mutatkozik az alsóerdei helyszínt említő forrásokban. Az eredetileg lakatosmesterként dolgozó, majd sokáig városbíróként Zalaegerszeg élén álló (valamint a helyi elemi iskolába járó szegény gyermekek tanszerrel való ellátása érdekében nagy értékben alapítványt létrehozó) Jákum 1859. március 4-i előterjesztése szerint az Alsóerdőn sok elkorhadt. 19KÖZGYÜLÉSI JEGYZŐKÖNYV 1839. június 10./ 1914 20 KÖZGYŰLÉSI JEGYZŐKÖNYV 1840. február 15. (kisgyűlés) / 404 21 Aménló-istállóhoz szükséges 136.000 db tégla ugyan már í 840-ben elkészült Kaszaházán, azonban csak 1843-ban találtak megfelelő helyet az építkezésre. Mivel 1844-ben még mindig nem kezdődött el a munka, így annak érdekében, hogy a téglákat az időjárás viszontagságai ne tegyék tönkre, a lakosok ne hordják el, és hogy a Házi pénztár számára némi bevételt szerezzenek, „többetígérés” útján kívánta eladni őket a közgyűlés (ld. KÖZGYŰLÉSI JEGYZŐKÖNYV 1844. március 27. / 902). Végezetül, a történet előzményeihez kapcsolódva érdemes megjegyezni, hogy a már 1838-ban tervezett zalaegerszegi ménesistálló még 10 év múltán, 1848-ban sem épült meg. 22 Idézi FOKI 2000, 89. 23 FOKI 2000
