Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 22. (Zalaegerszeg, 2015)
Bazsika Enikő: Göcsej nyelvjárásának vizsgálata
ZALAI MÚZEUM 22 2015 331 Bazsika Enikő Göcsej nyelvjárásának vizsgálata „A’ Göcsei szóejtés, mellyböl sokan annyit kívánnak tanulni, mióta a’ nemzeti kissebb iskolák megszaporodtak, és az olvasás a’ köznép között is inkább elterjedtt, tellyes elenyészéséhez közelget [...], nagyobb részen a’ Göcsei szóejtés már egészen kihalt, ’s így tőlem sem várhat egész épületet senki, csak töredék lesz, a’ mit közlök, de használni vágyó törekedésem tiszta. ” (Plánder Ferenc, 1832.) A göcseji nyelvjárás első kutatóinak egyike, Plánder Ferenc, novai esperes így vélekedett a 19. század elején e dialektus jövőjéről, prognosztizálva a göcseji nyelvjárásnak az akkori közeljövőben való kihalását (PLÁNDER 1832/1970, 62-63.). Hasonló véleményt fogalmazott meg a 19. és a 20. század több nyelvésze a magyar nyelvterület egészének nyelvjárásaival kapcsolatosan, azt jövendölve, hogy a magyar nyelv dialektusai az akkor látható közeljövőben meg fognak szűnni, ki fognak veszni a használatból. Hasonlóképpen vélekedtek kutatóik más európai nyelvek dialektusainak sorsáról is (1. KISS 1989). E prognózisok több kitételére azonban rácáfolt az idő. Gönczi Ferenc így kommentálta 1914-ben Plánder Ferenc idézett véleményét: „Hát az ő idejében bizony még nagyon keveset kophatott meg a göcseji nyelvjárás, mert az általa közlött szójárás szerint beszélnek még máig is az öregek” (GÖNCZI 1914, 488.). Kiss Jenő pedig a dialektológiai kutatások nyomán a 21. század elején az alábbi következtetést vonhatta le: „A nyelvjárásokkal kapcsolatban hangsúlyoznunk érdemes konzervativizmusukat. [...] Ennek egyik bizonyítékaként említjük, hogy nem tudunk a magyar nyelvjárásokból olyan táji jelenséget említeni - kivételek bizonyos hangváltozatok -, amelyek az utóbbi másfél évszázadban haltak ki” (KISS 2001, 245.). A táji nyelvváltozatok ugyanis nem csupán kommunikációs és kognitív (megismerő) funkcióval bírnak, szerepük ennél sokkal összetettebb. Eszközei a társadalmi hovatartozás kifejezésének, hordozói a regionális, a helyi kultúrának, s mindezek által a hozzájuk való viszonyulás számtalan érzelmi szállal van átszőve. Az 1970-es évek Nyugat-Európában olyan, senki által előre nem jelzett folyamatot hoztak, amely a nyelvjárások fölértékelődését, reneszánszát eredményezi, s e jelenség napjainkban a magyar nyelvjárások megítélésében is érzékelhető. A globalizált világban az identitását kereső ember szülőföldje értékei között rátalál az anyanyelv helyi változatának értékeire is, ebben is fogódzót lelve a modernizációs nyomással, az egységesítő, uniformizáló hatásokkal szemben. Az önazonosság megőrzésének belső késztetése fölértékeli napjainkban a nyelvjárásokat, amelyek eszközt jelentenek a szűkebb közösséghez való tartozás jelzésére, kifejezésére, s egyben a helyi hagyományok, kultúra hordozói, újrateremtésének eszközei is.
