Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 21. Emlékkötet Mindszenty József tiszteletére. Muzeológiai tanulmányok Zala megyéről (Zalaegerszeg, 2013)
Muzeológiai tanulmányok - Bekő Tamás: Zalatárnokiak a Donnál, 1942–1943
172 Bekö Tamás illetve feloszlatja. Én mint hírvivő parancsnok fogok szerepelni. Január 20. Megtörtént az elosztás. 5 embernek (hírvivő) a parancsnoka lettem. Délben megint riadó a szokott helyen. Egy pap tartott beszédet a helyzetről. Alaposan megmagyarázta, hogy csürhe módra megfutamodtak a magyarok. Általában igazat beszélt. Valószínű kivisznek a frontra bennünket. A hideg engedett, kb. —18 fok. Január 21. Nyugodtan alszom. El vagyunk a hely miatt keseredve. Nem tudom, hazamegyünk-e mostanában. Délben megint riadó! Most meg egy százados piszkait le bennünket (egy kalap alá véve a szökevényekkel), majd utána szállásunkra megyünk. Hangoztatta, hogy ezt a szégyent ki kell köszörülnünk a bevetésnél. Nagyon bosszant a helyzet engem, mert e közé a menekült nép közé osztottak bennünket. Január 22. Kapjuk a meleg ruhát, lőszert, puskát, golyószórókat. A helyzet állítólag javult, éppen ezért érthetetlen, mit akarnak velünk. Ma nem volt riadó. Állandó nyugtalanságban vagyunk. Hogy mi lesz velünk, nem tudjuk. Ma lapokat is írhattunk, ha egyáltalán elmegy. Január 23. Esik a hó csendesen. Délben megint riadó a szokott helyen, de már nem is furcsa. A százados úr ismertette a helyzetet, majd utána visszamegyünk a szállásunkra. Nyugodtan várunk és bízunk. Január 24. A harc súlyos még mindig. Sőt egész komoly. Nappal csak vagyunk, este pedig riadó. Megyünk a másik templomhoz. Rettenetes hideg, -42 fok volt. Sokat kellett állni kint, míg szálláshoz jutottunk. Lovak és ember szenved egyformán a nagy hidegben. Végre egy ólnak beillő helyen kuporgunk reggelig. A lovak pedig olyan fészerfélékben. Január 25. Rosszul, csak úgy ülve, menetöltözetben alszunk. Kint a hideg hasítja az arcot. Reggel indulunk vissza oda, ahonnét elindultunk. Részben örülök is neki. Déltájban visszaérünk. Látszólag örömmel fogadnak a civilek. Délután megint riadó! Úgy látszik komoly a helyzet. Lövések hallhatók állandóan és ágyúmorgástól hangos a levegő. Lovak befogva, mi felszerelve várjuk a további parancsot. Már este van, de még nincs semmi, megint ülve alszunk. Január 26. Hála Isten ezt a reggelt is szerencsésen megértük. Az állandó bizonytalanság felőrli az idegeinket..." Eddig a napló. Arról, hogy a doni visszavonulás milyen borzalmakkal járt, milyen embert próbáló szenvedésen mentek keresztül a tárnoki honvédek, csak a veszteségi kartonok feljegyzései árulkodnak. A 29 hősi halottból 27-en a visszavonulás során vesztették életüket. Apák, fiúk, testvérek, vőlegények, pótolhatatlan űrt hagyva maguk után az egyes családokban. Mivel holttestük temetetlenül maradt a nagy orosz télben, a sorsukról - néhány személy kivételével - szinte semmit sem tudunk. Ok a hivatalos álláspont szerint visszavonulás közben tűntek el a Don és Sztarij Osz- kol közötti hadműveleti területen. Akiről fennmaradt valami, az is csupán a veszteségi karton félmondatos feljegyzésének, vagy a hazatért szemtanú bizonytalan elbeszéléseinek köszönhető. Csak néhány példát említve: Vörös Ferenc szanitéc honvédet sebesültápolás közben aknatalálat érte január 29-én Kastornoje település határában. Molnár Ernő honvéd a visszavonulás alatt egy lőszerraktárba tért be, hogy átfagyott tagjait felmelegítse, amikor bombatalálat érte az épületet. Varga István géppuskás őrvezető a hazatért bajtársak bemondása szerint a visszavonuló csapatoktól lemaradt és halálra fagyott. Tóth József honvéd - Matkovits Lajos tartalékos főhadnagy tiszti szolgája - 1943 márciusában partizántámadás áldozata lett a Brjanszki-er- dőben. A III. fogatolt vonatosztály ellátó kötelékeiben szolgáló tárnokiak - Simon Ferenc (32. kép) szakaszvezető, Szakács János őrvezető és Varga Pál honvéd - sorsa, pedig már vélhetően január 28-án megpecsételődött, amikor Bicseknél egy előretolt szovjet páncélos alakulat szinte teljesen megsemmisítette a szánoszloppal menekülő honvédeket.51 A pusztító erejű szovjet offenzíva elől, a hóviharban és a rettenetes hidegben visszavonuló katonáink méterről-méterre küzdöttek meg az életükért. Azt ettek, amit találtak, ott szálltak meg, ahol éppen sikerült behúzódniuk a hideg elől. Sipos Béla elbeszélése szerint a kimerült emberek nagyon hamar fagyhalált szenvedtek, ha csak egy rövid időre is lankadt a figyelmük és leültek a hóra. O maga is számos megfagyott katonát látott a visszavonulás során. Volt olyan is, akinek dolga végeztével úgy elgémberedtek a kezei, hogy már nem volt képes többé felhúzni a nadrágját, és pillanatok alatt kihűlt. Egy ízben - még társaitól való lemaradást is kockáztatva — próbált segíteni egy teljesen kimerült, remegő és már beszélni sem tudó szerencsétlen bajtársán, de megfelelő szállító jármű és a kellő fizikai erőnlét hiányában, nem lehetett már megmenteni. Mint megannyi fiatal sorstársa, az a katona is odaveszett a kegyetlen orosz télben. Sajnos idekívánkozik az a szomorú tény is, hogy nagyon sok 51 SZABÓ 1995,319-320.
