Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 21. Emlékkötet Mindszenty József tiszteletére. Muzeológiai tanulmányok Zala megyéről (Zalaegerszeg, 2013)
Muzeológiai tanulmányok - Bekő Tamás: Zalatárnokiak a Donnál, 1942–1943
168 Bekő Tamás tárnokiakkal” - közli ugyanő egy későbbi levelében.32 Gyarmati József tüzér pedig a következőkről tudósította hozzátartozóit:33 „Tudatom velük, hogy sok földivel találkoztam - a Gombos Jenővel, Papp Imrével, Tálos Imrével, Kása Sándorral és Jóskával, Sifter Ferivel és Nagy Sándorral — és egy keveset elbeszélgettem velük. Nagyon örültem neki." Egy másik honvéd, Varga Jenő ugyancsak hasonló élményéről számol be augusztus 24-én: „Semmi különös újságot nem tudok, mint azt, hogy amint ezt a lapot írtam, előtte találkoztam a Papp Imrével, Sifter Ferenccel és Gál Károllyal. A többi falusiról nem tudok, mert nem egy helyen vagyunk, de úgyis megírják, ha valami bajuk lenne.”34 Szintén ő tudatta szeptember 13-án:35 „Falusiak együtt nem vagyunk, én falusival legközelebb a Sipos Bélával vagyok, de a többiekkel is szoktam találkozni. A Novák, a Kása, a Nagy Jenő igaz, hogy megsebesültek, de a Novák már jön ki a kórházból. ” Az ősz beálltával megszaporodtak a szabadságról, hazamenetelről szóló hírek, tábori lapok. Ki, mikor mehet haza, hogy sikerült elintéznie, és aki nem mehet, miért nem, de a kezdeti teljes leváltásról szóló hírek, a csapatok gyors kivonása, már csak hiú ábránd maradt honvédeinknek: „... A hazamenetelről semmi mást nem tudok írni, minthogy a télre is itt fogunk maradni. Már a múltkori leveledben is kérdezted, hogy mikor mehetünk haza. Ezt igazán én sem tudom, hogy mikor, azt mondják, majd negyvenháromban. Aki azt megéri. Mennek haza szabadságra, de először is a nősek. Én biztosan nem kerülök bele. ” — kesergett menyasszonyának október 13-ai levelében Varga Jenő géppuskás tizedes.36 A családosoknak viszont jó esélyük volt arra, hogy belekerülnek a szabadságolásokba. Sipos Imre őrmester — november 11-én - már konkrétumokról tájékoztatta állapotos feleségét:37 „Előreláthatólag e hó 24-én ülök itt vonatra, és legkésőbb 28-29-én Kanizsán leszek. Most nagyon jó a vonatközlekedés, három nap átszállás nélkül Munkácson át Budapestre lehet érni. Sajnos előbb nem tudok menni, mert egyszerre csak 10% lehet szabadságon, és míg az előzőek vissza nem érkeznek, addig a többiek nem mehetnek. Szigorúan először a háromgyermekes családapák, azután a kettő- és egygyermekesek mehetnek, és hetenként n Gombos József 1942. május 24-én kelt tábori levelezőlapja. 33 Gyarmati József 1942. július 23-án kelt tábori levelezőlapja. 34 Varga Jenő augusztus 24-én kelt tábori levelezőlapja. 35 Varga Jenő szeptember 13-án kelt tábori levelezőlapja. 36 Varga Jenő október 13-án kelt levele. 37 Sipos Imre 1942. november 11-én kelt levele. 38 Sipos Imre 1942. november 16-án kelt levele. kettő-három mehet tőlünk. Ha esetleg valamilyen ok miatt ekkor nem indulhatok el, akkor várok még 10-12 napot, és úgy indulok, hogy még a karácsonyt odahaza tölthessem. Úgy gondolom, 90%-ban biztos, hogy legkésőbb 24-én elindulok. ” A fronton azonban semmi sem biztos. Egy katona az életét és sorsát nem maga irányítja. Ezt élte meg Sipos Imre is, aki néhány nappal később már a következőket írta levelében:38 „Nagyon kérlek, édes életem, ne legyél most szomorú, hogy azt kell írnom, most nem mehetek szabadságra. Tudod [...] úgy volt, hogy ma reggel indulok. Már minden el volt intézve, és most ezelőtt egy órával jött telefonon a parancs, hogy csak akkor mehetek, ha Orbán [Nándor] százados visszajön, mert egyszerre az ütegparancsnok és a szolgálatvezető nem lehetnek szabadságon. Édes szívem! Hidd el, úgy fáj, hogy most hiába ígértem, hisz én is úgy szerettem volna odahaza melletted lenni egy kicsit. Bízzunk a Jóistenben, ő irányítja bölcsen a sorsunkat. ” Amíg honvédéink több ezer kilométerre a hazájuktól az orosz fronton harcoltak, a hátország, az otthon maradt hozzátartozók mindent elkövettek, hogy a maguk módján enyhítsék a katonák testi-lelki szenvedéseit. Az egymás közti kapcsolattartás legfőbb eszköze a levelezés volt. Az élelmesebb honvédek néha rádión vagy katonaújságon keresztül is üzentek haza, de egy- egy halványzöldszín tábori levelezőlap megírására még a lövészárokban is jutott idő. Katonalevelek ezrei, tízezrei nyújtottak vigaszt az egymástól elszakadt pároknak, családtagoknak és a rózsaszín tábori lapokon keresztül menyasszonyok, feleségek, édesanyák tartották a lelket az emberfeletti küzdelmet vívó frontharcosainkban. A háború még a legerősebb férfiakat is megtöri, még a legkeményebb szíveket is meglágyítja: „ Most tudom, hogy milyen érzés ennyi időn keresztül ilyen távol lenni és nem beszélni egymással másként, mint csak levélben. Most csillognak a szemeim, de nem a napfénytől, mert az itt már nagyon is elkelne, és nem is akkorán a félelemtől, mert odahaza sem ijedtem meg olyan hamar. Csak az embernek változnak az érzelmei. Ritka nap múlik el anélkül, hogy képeiteken végig nem nézném arcotok vonásait. De hiába, azok nem felelnek." - írja egyik levelében Varga István
