Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 20. (Zalaegerszeg, 2012)
Tanulmányok Asbóth Sándorról - Vida István Kornél: „Az Unió védelmében”. Asbóth Sándor az amerikai polgárháborúban
82 Vida István Kornél gárháborús szerepvállalásának csaknem minden fejezetét újból (esetleg először) nagyítóüveg alá vegyük, amelyben az egyes résztvevők karrierjének felülvizsgálata is szerepet kell, hogy kapjon. Noha Asbóth Sándor kétségtelenül a legismertebb a polgárháborúban harcoló magyar tisztek közül - Magyarországon és Amerikában egyaránt - a korábbi művekben ismertetett polgárháborús pályafutása sok szempontból kiegészítésre, helyenként pedig kiigazításra szorul. Asbóth Sándor, aki Kossuth egyik legfőbb bizalmasának számított törökországi internálásuk, majd Kossuth amerikai útja során is, az amerikai letelepedés mellett döntött - hasonlóan sok más magyar menekülthöz. Szerencsésnek mondhatta magát, mert egyike volt azon keveseknek, akik piacképes végzettséggel rendelkeztek: civil mérnökként viszonylag könnyen elhelyezkedett, s előbb vasútvonalak tervezésénél dolgozott, majd a kor híres várostervező mérnöke, Fredick Law Olmsted munkatársaként részt vett a Central Park és Nyugat-Manhattan felső részének előkészítő feltérképezésében és a földmérési munkálatokban.4 Meghatározó szerepet játszott az amerikai magyarság összetartásában, illetve igyekezett megakadályozni, hogy a Kossuth-emigráció elveszitse politikai aktivitását - jórészt sikertelenül. Bár a krími háború és az 1859-es szárd-ffancia-osztrák háború kapcsán rövid ideig látszott remény egy újabb magyar függetlenségi harc kirobbantására, az gyorsan szertefoszlott. Érdekes tény, s némileg ellentmond a szakirodalomban a honvágy-gyötörte, a minél hamarabb szülőhazájukba visszatérni kívánó Kossuth-emigránsokról kialakult képnek, hogy legtöbben közülük - így Asbóth is - nem sokkal megérkezésük után, még az 1850-es évek elején amerikai állampolgárságért folyamodott. A korabeli honosítási szabályok a maiakkal összehasonlítva nevetségesen egyszerűek voltak: szándéknyilatkozatot kellett tenniük, hogy az amerikai társadalom teljes jogú tagjaivá kívánnak válni, majd öt év elteltével, amelyet az országban kellett tölteniük, megkapták az állampolgárságot. Fel kellett esküdniük az Egyesült Államok Alkotmányára; az eskü szövege így hangzott: „ Ezennel ünnepélyesen esküszöm és kinyilvánítom, hogy komolyan szándékomban áll az Egyesült Államok állampolgárává válni, s készen állok örökre visszavonni bármilyen külföldi fejedelemnek, uralkodónak, államnak vagy államterületnek fogadott hűségemet, különös tekintettel Ausztria császárára, mint Magyarország királyára. ”5 Az természetesen magyarázatot nyújthat erre, hogy az amerikai állampolgárság révén mindazokat a szabadságjogokat a magukénak mondhatták, amelyekért hiába küzdöttek szülőhazájukban 1848/49-ben. Amerikai állampolgárként már egészen más szemmel tekintettek az 1850-es évek belpolitikai eseményeire: az Észak és Dél között kiéleződő szekcionális ellentétekre, a rabszolgaság intézményének jövőjéről és területi terjeszkedéséről folytatott vitákra. Legtöbben közülük a szabadságról vallott elveikkel teljesen ösz- szeegyeztethetetlennek tartották a rabszolgaságot, ezért politikailag a Republikánus Pártot támogatták, s elítélték mind az 1854-es Kansas-Nebraska törvényt, mind pedig a Legfelsőbb Bíróság 1857-es döntését az ún. Dred Scott-iigyben.6 Amikor 1861-ben, Abraham Lincoln elnökké választását követően, a rabszolgatartó államok kiléptek az Unióból, megalakították az Amerikai Konföderációs Államokat, s 1861 áprilisában kezdetét vette a polgárháború. Az északi kormány deklarált célja az unió egységének a helyreállítása volt, s az önkéntesek zömét szintén ez motiválta arra, hogy fegyvert fogjon. Nem volt ez másként a magyarok esetében sem: legtöbbjük korántsem a rabszolgaság megszüntetése érdekében fogott fegyvert - bár a téma szakirodalmát képező három kötet mindegyike egyértelműen ezt jelölte meg fő motivációként. Mi másért jelentkezhettek hát az Unió hadseregébe egy olyan háborúban, amelyhez látszólag az égvilágon semmi közük nem volt? Alig néhány nappal azután, hogy a Sumter-erődnél eldördültek az első ágyúlövések (1861. április 12-13.), Abraham Lincoln - bízva az Unió gyors győzelmében - felhívásában 75 ezer önkéntes katona jelentkezését kérte, 90 napos szolgálati időre. Nagyon rövid időn belül jelentkezett ennyi katona, az egyes államok egyenesen azon versengtek, hogy megemelhessék az állami kvótákat. Asbóth az elsők között ajánlotta fel szolgálatait az uniós hadseregnek, amelynek mindennél nagyobb szüksége volt harcedzett tisztekre, mivel az amerikai hadsereg békeidős létszáma alig néhány ezer főt tett ki, a nyugati határvidék távoli helyőrségeiben elszórva. 1861. május 3-án a magyar tiszt a New York Times és a New York Herald hasábjain nyílt felhívást intézett a városban élő magyarokhoz, arra szólítva fel őket, hogy kövessék példáját. így érvelt: „Mély szomorúsággal látjuk, hogy befogadó hazánk, az Egyesült Államok dicsőséges köztársasága a felbomlás szélére sodródott, amelynek bekövetkezte győzelem lenne minden zsarnok számára és megpecsételné az önkormányzat sorsát. Az országnak ez a zaklatott állapota arra emlékeztet bennünket, magyarokat, hogy egy olyan nemzethez tartozunk, amely derekasan, de sikertelenül harcolt ugyanazért a szabadságért, amely Washington erőfeszítéseit megkoronázta[...J A Magyarország és számkivetésbe kényszerült fiai iránt mutatott [amerikai] rokonszenv és segítőkészség örök hálára kötelez, s a tíz éves állampolgárságom révén, amellyel részesülhettem intézményei áldásából, éppúgy tekintek állampolgári kötelességeimre, mintha ennek az országnak lennék a szülötte. Ez sarkallt arra, hogy felajánljam katonai szolgálataimat a kormánynak. Sokan közületek ugyanígy
