Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 20. (Zalaegerszeg, 2012)
Muzeológiai tanulmányok - Müller Róbert: Késő római kori vaseszköz lelet Vindornyafokról
172 Müller Róbert ge és a nyéllemez síkja immár hegyesszöget zár be.64 A vindornyafoki 8. számú kasza nem helyi gyártmány, hanem minden bizonnyal a Rajna vidékéről került Pannóniába. A 9. és a 10. sz. tárgy sarlópenge töredék, két azonos típusú, jellegzetesen római kori sarló töredékei, amelyeket nem fiíívágásra, hanem a gabona aratására használtak. Jellemzőjük a későbbi koroknál hosszabb és szélesebb, a fent domború, alul kissé homorú penge. Ez alapján határozható meg, hogy mindkét darab jobbkezes volt. Ugyancsak erre utal a 10. sz. töredék foga- zása.65 Ezen jól látszik, hogy a penge vége nem élezett, és a hegye keresztbe lapított. Ez alapján feltehető, hogy a Columella által (2.20.3.) említett falx veruculata-xó\ van szó, hiszen a veruculatus jelentése nyársacska, ami erre az élezetlen nyúlványra vonatkozhatott.66 A típus fogazott változata a falx veruculata denticulata.61 A hegyüknél élezetlen, fogazott és fogazatlan pengék méretben és formában azonos példányokon egyaránt előfordulnak.68 Az él kiképzésének eltérése az aratásmód különbözőségét jelenti. A fogazott élű sarlókkal általában közvetlenül a kalász alatt „fűrészelték” el a szárat, míg a sima élű sarlókkal közvetlenül a talajfelszín közelében aratták le a gabonát.69 A 11. sz. zabla, ennek a lószerszámnak a legáltalánosabb típusát képviseli: a szájrész kéttagú, végein egy-egy karika található. Cigányzablának is szokás nevezni.70 Formája két évezred alatt semmit sem változott, ezért közelebbről nem keltezhető. A vaskor végén a LT-D periódusban alakult ki.71 A mi példányunk abban tér el ezektől, hogy viszonylag hosszú, és ehhez képest viszonylag kicsi a karikák átmérője.72 Hasonló hosszúságú darabot a római korból is ismerünk.73 A kerek, alul két rögzítő szegeccsel ellátott, bronzból öntött 12. sz. szíjösszekötő veret bizonyosan római kori, és különböző variációi ismertek: a kerek korong sima, belekarcolt koncentrikus körökkel, sekély vagy magasabb kiemelkedéssel díszített, az alján egy vagy két szegecs található.74 Legjobb párhuzamát Abusina/Einingből ismerjük, amely az a 3. század második felében készült.75 Kerékvasalásokat már a korai vaskortól kezdődően ismerünk. Keltezésük legfeljebb a méreteik alapján lehetséges,76 de a mi példányunk töredékes. Ez nem szokatlan a római korban.77 A hiányos padragkúti vaseszköz leletben ekevassal, csoroszlyával, ekehúzó lánccal, fejszével, kapákkal és kaszákkal együtt találtak egy ép kerékvasalást.78 A 14. sz. béklyó sem párhuzamok nélküli, bár rendeltetésének meghatározása sokáig bizonytalan volt. Gondolták kocsi alkatrésznek, kézbilincsnek, vagy éppen kaputartozéknak is.79 A halimbai darab méretben és formában pontos analógiája a vindornyafoki példánynak, amit publikálói koravaskori „láncszemes vasalásnak” neveztek.80 Magam béklyónak határoztam meg, de az esztergomi és egy zalavári hasonló darab alapján késő középkorinak tartottam.81 Pedig a római korból is ismertek teljesen azonos példányok.82 Egy erősen korrodált aquincumi darab két béklyóból és az azokat ösz- szekötő láncból áll, teljes hossza 56 cm.83 Ez igazolja, hogy nem kézre való bilincsről, hanem béklyóról van szó.84 A rugós zárakat már a késő vaskorban ismerték.85 Ezeket hengeres formában is használták a római korban. A balatonaligai leletben egy sérült, vaslemezből hajlított henger mellett előkerült egy záró lemez, amelynek a szélén a kulcslyuk látható.86 A berhidai hengeres zárban pedig még az acélrugókkal ellátott zárbetét is benne maradt.87 Ahogyan a középkorban is előfordult, hogy a béklyó egyik vége lánccal, a másik pedig rugós zárral zárult,88 ez a római korban is feltételezhető, tehát lehetséges, hogy a 14. sz. béklyó és a 15. sz. záró lemez ugyanahhoz az eszközhöz tartoztak. A leletünk része egy kanálfúró készlet (16-18. sz.). Ez az eszköz feltehetően már az umamezős kultúra idején kialakult, a koravaskori kocsi alkatrészek igazolják meglétét a hallstatti kultúrában.89 Formája gyakorlatilag alig változott a közelmúltig. A különböző formák tipológiájával M. Pietsch foglalkozott. Megfigyelése szerint a korai és a középső császárkorban inkább a középvonal alatt volt a kanál a legszélesebb, míg a késő császárkori darabokra inkább az jellemző, hogy a középvonal felett a legszélesebbek.90 Nos, a mi fúróink ez utóbbi típusba tartoznak. A másik jellegzetesség a nyéllemez. A kora császárkorra a háromszög alakú, erősen kiugró, míg a késő császárkorra az elnyújtott, kevésbé kiugró lapított nyéllemezek a jellemzők.91 A mi fúróink ebben a vonatkozásban is a késő császárkoriak közé sorolandók. A fúrók szárának hossza változó. Ezt az határozza meg, hogy milyen mély lyukat kívántak fúrni az eszközzel. Ezért nem meglepő, hogy a vindornyafoki leletben a legkeskenyebb fúró nyele a leghosszabb. Saalburgból pl. ismerünk 127 cm hosszú kanálfúrót is, amellyel nyilván csövet fúrtak.92 A fúrók általában nem egyesével, hanem két vagy több darabból álló készletben kerülnek elő, mert a széles fúrókkal nehéz közvetlenül lyukat fúrni. Egyszerűbb megoldás, ha először egy keskenyebb fúróval fúrják át a fát, majd pedig egy szélesebb szerszámmal kitágítják a lyukat.93 A fúró latin neve: terebra. Vitruvius szerint öt szélességű fúrót használtak a rómaiak: 'A, 1, l'A, 4 és 8 hüvelyk (digitus) széleset.93 A vindornyafoki fúrók közül kettő beleillik ebbe a rendszerbe: a 16. sz. l,a 17. sz. 1 'A hüvelyk széles lehetett. A königsforsti darabok 1 'A, 2'A és 3 hüvelyk szélesek.95 A kanálfúrók egy része nem sorolható be ebbe a rendszerbe.96 A sütőrostély is kialakult már a késő vaskorban, de elterjedése korlátozott volt, szélesebb körben csak a korai császárkortól kezdődően ismert.97 Két típusa
