Kostyál László – Straub Péter: Zalai Múzeum 19 : közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2010)
A Kisfaludi Stróbl Zsigmond születésének 125. évfordulója alkalmából, a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban 2009. november 3-án rendezett emlékkonferencia előadásai - Tóth Antal: Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrai a Magyar Nemzet Galériában
70 Tóth Antal egymással párhuzamosan élő és érvényesülő értékrendek alakultak ki a múlt század folyamán. Ez önmagában még nem is lenne baj. Egy jó konstrukciójú és kellően nagy létszámú (polgári) társadalomban természetes a pluralizmus és az ízléspluralizmus, hogy minden társadalmi réteg és osztály megtalálja a művészetben a kedvére valót, amivel szívesen együtt él még az otthonában is. Az is természetes, hogy az államhatalom kialakítja a maga politikai eszményeit, kiépíti ezek megvalósításához vezető gyakorlatát, és ennek propagálásába bevonja a művészetet is. A politikai szféra művészetre gyakorolt mindenkori hatását köztereinken felállított és közintézményeinkben elhelyezett monumentális művek mutatják, közöttük nagyon sok Kisfaludi Stróbl Zsigmond-alkotás is. O mind a két világháború között, mind az 1945 utáni évtizedekben az egyik legtöbbet foglalkoztatott monumentalistánk volt. Többek között azért, mert neki nem volt személyes meggyőződésre alapozott politikai elkötelezettsége, vagy csak nem hozta nyilvánosságra, viszont világosan felmérte, látta, hogy egy szobrásznak nincs lehetősége nagyobb szabású műveket alkotni társadalmi és politikai támogatás, mecénatúra nélkül. Nem volt páratlan az ő hozzáállása. Utalhatnék példának okáért a kortárs Varga Imrére és másokra is. (Persze ebbe nem kívánok itt és most belebonyolódni.) A szobrászat és a politika összefüggéséről, összefonódásáról mások feladata ezen a konferencián szólni. Én egy logikai csavarintással annak az elképzelésem szerint fontos kérdésnek a taglalására térek át, hogy vajon befolyásolta-e és miként egy művész politikai-társadalmi elfogadtatása a tőle származó művek múzeumi gyűjtését. Igenlő válaszomat szimbolikus tömörítéssel annak az adatnak a közreadásával tudom kifejezni, hogy Kisfaludi Stróbl Zsigmondtól és Mikus Sándortól egyformán negyvennyolc művet őrzünk gyűjteményünkben. (Náluk nagyságrenddel többet csak Gyenes Tamás, Földes Lenke, Pásztor János és Szentgyörgyi István ránk zúdult hagyatékából raktározunk.) Úgy vélem, hogy elég beszédes a párhuzam. Csakhogy a beszerzés módját illető előjelekben különbségeket találunk. Amíg Mikusnál csupa pozitív eset, állami és múzeumi vétel szerepel a tárgyak megszerzési módjaként és kevés a szobormentés, addig Kisfaludi Stroblnál igen sok az átvétel más intézményekből, valamint a múzeumi és egyéb intézményi maradványként felbukkant tárgy gyűjteménybe helyezése, integrálása. Szóval Mikus szobrainak állománya gyűjteményünkben az éppen aktuális állami mecenatúrát tükrözi viszsza, Kisfaludi Stróbl anyagunk viszont ennek ambivalens természetére mutat rá. Hogy pontosan miről van szó, csak részben követhető. Mindenesetre előre bocsáthatjuk, hogy a magasabb politikai szempontok, a történeti, esztétikai szemlélettel szemben megnyilvánuló (kultúr)politikai szemlélet negatív hatásának jeleit is látjuk ebben. Egy kiragadott példa, hogy 1981-ben 66 szobrot, jobbára portrét vettünk át a Magyar Nemzeti Múzeumtól, egészen pontosan a Történelmi Képcsarnoktól, ahova ezek többsége a parlament épületéből, múzeumából került át. Ott ezeket egyszerűen kitakarították, mert elmúlt rezsim(ek) jeles közéleti és politikai személyiségeit ábrázolták, akiknek egyik része nyilván teljesen ismeretlen volt a tisztogató csinovnyikok előtt. Na de az alkotók Izsó Miklós, Boehm József Edgár, Engel József, Vay Miklós, Zala György, Ligeti Miklós, Lányi Dezső, Szentesi Hiesz Géza, Pongrácz D. Szigfrid, Teles Ede, és természetesen Kisfaludi Stróbl Zsigmond stb. voltak! Ez utóbbitól Hegedűs Lóránd, Klebelsberg Kúnó, Pékár Gyula mellszobra származott át hozzánk. Egy közbevetés, de nem mellékes adalék, hogy gyakran találkozunk ebben az anyagban „Fővárosi protokoláris vásárlás", majd A VB (1952-ben alapított Állami Vásárlási Bizottság) vétel megjelöléssel. A pénztár, a kifizetőhely különbsége ellenére azonos volt a gyakorlat és a cél: a mecenatúrára hivatott intézmény vagy képviselője, nevezetesen a vásárlási bizottság rendszeresen vásárolt műtárgyakat prominens művészektől, nyilván olyan szociális megfontolásból, hogy folyamatosan jól tartsa őket. Az így felvásárolt tárgyakat előbb vagy utóbb átadták a közintézményeknek, elsősorban, bár nem kizárólag múzeumoknak, hol közvetlenül a vásárlási bizottság készletéből, hol a minisztérium vagy a részben elkülönített keretekből gazdálkodó Képzőművészeti Alap állományából. Kisfaludi Stróbl legtöbb műve ezekből a forrásokból szállt a Nemzeti Galériára. Emiatt harsány laudációt nem mondhatok a munkánkról, mert nem gondosan kiművelt szerzeményezési taktikánk jutott benne érvényre, sokkal inkább a mohóság a szerzésben és a muzeológusi kötelességtudat, hogy ne hagyjunk egyetlen műtárgyat sem elkallódni. Visszatérve a bevezetésben említett arányosság kérdésére, biztosan állíthatom, hogy a csaknem félszáz Kisfaludi Stróbl mű mennyiségét tekintve érdemben képviseli a nem mindennapi alkotói készségű és tehetségű művészt. Igaz, és ez az elmondottakból kikövetkeztethető, hogy a legtöbb szobor büszt, portré, Klebersberg Kúnótól (1924) Fidel Castróig (1960as évek), Iványi Grünwald Bélától (1924) Edvi Illés Aladárig (1954), G.B. Shawtól (1932) Sommerset Maughamig (1949), Benczúr Gyulától (1928) Pásztor Jánosig (1944) stb. Ez csupán kivonat abból a hatalmas mennyiségből, amelyet a művész az Emberek és szobrok című emlékiratában több száz darabnak említ.
