Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)

Balogh Jánosné - Horváth Terézia: Katolikus egyházi alkalmak jelölése a rábaközi viseletekben

60 Balogh Jánosné Horváth Terézia Az utolsó öltözködési alkalom minden ember számára, amelyhez egyházi szertartás kapcsolódik, a saját temetése. A halottra a kapuváriak korábban cifra, derűs, ünnepies színű ruhát adtak, az életkorának megfelelő utolsó lehetséges egyházi alkalomhoz illőt. Ebben a színességben tovább éltek a hagyományos szokások és a hagyományos színszimbolika. 1920-ig színes fújt üveg „golós bokréták"-at szoktak tenni a halott kisgyermekre, olyanokat, mint a vőlegénybokréta. Ezek a család régebbi ruhadíszeiből, világi és egyházi alkalmakra való jelvényeiből kerültek ki (4. kép). Nagyobbacska gyermeket az elsőáldozásihoz hasonló ruhába öltöztettek. Kapuvárott néhányéves kislány inge fölé fehér „grenadin" kelméjű, gyermekhez illő, vagyis deréknál el nem különített egybe ruhát, „ubbon"-t adtak. Fejére koszorút tettek és ehhez azt a megjegyzést fűzték, hogy „kis angyal" lesz. Lábára „kis fehér harizsnya" illett, cipő nélkül. „A kezibe kis virágok viaszbul, úgy megy az angyalok elejbe." Itt is közrejátszhatott a modern menyasszonyi ruha hatása. A még nem házas fiatalt kimondottan vőlegénynek illetve menyasszonynak öltöztették, „vőlegénybokrétával", illetve „tornyos koszorúval". A 20. század elején azok a férfiak, akik „legényt temettek és vütték" (fogták, illetve kísérték a koporsót), azok a „kalaptyokba" színes „golós bokrétát" viseltek, amelynek például egy piros mürózsa és két fújt üveg gömb voltak a fő alkatrészei. „Lány, ha öreg is, ha hatvanéves öreglány, tiszta fehér patyolatba, koszorút a fejire, lábára fehér harizsnya, piros vagy fekete cipő." Temetésekor „a halott lányt nyolc lány viszi, a keresztjit is, fehér ruhában, kék szalaggal a karjukon, minekutána Szűz Máriának is kék a szalagja".-A késő középkorban elterjedt szeplőtelen-fogantatástisztelet, s ennek kapcsán Mária, mint a szüzesség példaképe töltötte meg jelentéssel ezt az öltözéket. A középkori festményeken mondhatni „királyi" piros ruhája volt az Istenanyának, majd a 16. századtól kezdve előírták köntöse piros és palástja kék színét (az Ég Királynője). Egy-egy kegyhelyi öltöztető Madonna-szoborra a 17. század után gyakran került ünnepélyes fehér ruha, amely később nyert olyan értelmezést, mint szeplőtelensége jelölője. A legújabb korban a piros elmaradt a Mária-tartozékokból és attribútum lett a kék-fehér. - Házasembert általában az esküvői ruhájában temettek. Öreg férfira inget, jobb mellényt, nadrágot, csizmát adtak (kabátot nem), „a sapkát melleje tették". A zsinórozással és horgolt paszománnyal díszesen fölszerelt (fölszerszámozott), drága „szerszámos posztóruhát" nem vitte a sírba, hanem a fia örökölte. Fiatalon meghalt férjes nő fejére a 19. században fehér tüllkendőt kötöttek. A 20. században az elhunyt fiatal asszonyra „tarka szoknyát, selemkötényt, piros selemszorítót", azaz hátrakötő fejkendőt adtak. Öregasszonyokra „fehér rékli, selemszoknya, selemkötény, fekete selemkendő a fejükre." Csornán az 1940-es évekig őrződtek a keleties fehér gyász maradványai a halott öltöztetésében: az öregasszonyokra is fehér blúzt és fehér fejkendőt adtak, „akkó olyan szépen őtöztették, nem köllött félni a halottaktól", nem voltak ijesztően sötét ruhában. Az egyházi év ismétlődő közösségi alkalmaira utaló viseleti jelölő elemek A hetente egyszer, vagy akár többször ismétlődő szentmise-hallgatás alkalma nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte olyan öltözékeket, vagy legalábbis öltözékelemeket kívánt a vallásos falusi közösségekben, amelyeket csakis templomban viseltek. Ezeket közvetlenül reggel vagy délelőtt, templomba menet öltötték föl vasárnap, illetve más ünnepen. Délután már levették azt, amiben délelőtt misén és ebéd után litánián megjelentek, illetve legalább azokat az elemeket, amelyek a több alkalomra is hordható ruhájukat templomi rangúvá emelték. Kis megszorítással és elsősorban a nők esetében igaz, amit a kapuváriak mondtak: „Templomi ruha az mindig más. Amibe templomba megyünk, abba nem megyünk piacra, amibe piacra, abba nem megyünk templomba." A felnőtt férfiaknak csak néhány olyan öltözetdarab állt rendelkezésükre, amely kifejezetten egyházi alkalmakra való. Azokra csak általában utalhattak, anélkül, hogy különbséget tettek volna az egyes ünnepek között. Kapuvárott ilyen volt a gatya legdíszesebb változata, amelynek a szára aljára, a rojt fölé fehér fonallal varrt széles szálvonásos díszen túl még laposöltéses hímzés is került. Szintén csak templomba vettek föl (a gatya elé) olyan kötényt, amelynek három szélét selyemszalagból kézzel hajtogatott és zegzugvonal alakra összevarrt szegély, azaz „csitke", illetve a 20. század eleje után gyári csipke ékesítette. A 11. képen néhány, kevésbé jól látható alakon bizonyára ilyen a kötény, s alatta a gatya, hiszen templomi nadrág elé nem illett már kötény. Csornán a 20. század elején csak templomba mentek az értékes „ásztrigán" (asztrahán prém) sapkában, amely abban a helységben csak házasembereknek dukált. A templomban úgyis levették a fejrevalót, s fedetlen fejjel tartózkodtak ott az egyházi szabály szerint. Előfordult, hogy ennek megfelelően fényképezkedtek is, ha igazán templomias küllemmel akarták megörökíttetni magukat: 7, 11, 14, 15. kép. Egyébként a fényképezés olyan öltözködési alkalmat jelentett, főleg a 20. század elejéig, amely a valóságos viseleti szokásokon módosított, mert mindenben a legjobbat, legszebbet akarta maradandóan rögzíteni a rendelő és a kisiparos