Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)

Kostyál László: Az évszázad megbízásától az évszázad kíállításáig — A „hivatalos" művészet működési mechanizmusa 1945-1955 között, Kisfaludi Stróbl Zsigmond példáján

Az évszázad megbízásától az évszázad kiállításáig 321 ő kapja a nagyszabású megbízást. Ha már mégis megkapta, saját maga igazolásaként a szobor szükségszerűen csak rossz (közhelyes és üres) lehet. Szokatlan az is, hogy Kállai véleményét már az emlékmű felavatását jóval megelőzően hivatalosan is hangoztatta, ráadásul megfogalmazása sem egyértelmű. Nem világos ugyanis, hogy a Szabadság-szoborra gondolte, a szovjet katona mellékalakként szereplő szobrára, vagy az egész emlékműre? Gyaníthatólag persze ez csak az utókor elemzője számára kérdéses, hisz Kállai inkább Stroblnak akart odabökni, és csupán jelenségként említette az egész ügyet, konkrét műkritikusi megközelítés nélkül. Érdekes, hogy amíg Kállai elsősorban Stróbl szobrainak művészi szellemiségét (pontosabban: szellemtelenségét) támadta, az átfogóbb szemlélettel megnyilatkozó Rabinovszky egyértelműen az egész Horthykor hivatalos művészetfelfogását kárhoztatta. A jelek szerint különösen is irritálta a Klebelsberg Kúnó által támogatott reprezentatív művészet, arról és annak képviselőiről olykor ironikus megnyilatkozásokra ragadtatta magát. Egy szintén belső használatra készített összefoglalóban a következőket írta: „a két világháború közt "lázálmokat létrehozó életelixírt" injiciál Klebi neobarokkja. Emez 1925 óta tombol, még mindig Zala, majd (Kisfaludi-K.L.) Stróbl, Sidló, Lányi, Bory, Orbán stb. képviseli ezen izomdudoros illetve habselyembőrű bombaszt szobrászi rugalmait; ők a klebizmus igazi megtestesítői."

1

0 Az idézet azért is érdekes, mert nélkülözi a nyilvánosságnak szánt visszafogottságot, és barokkosan cirkalmas iróniával figurázza ki a hasonló jellegű művészi megnyilvánulásokat. A Képzőművészeti Főiskola művészettörténet professzorává 1948-ban kinevezett Rabinovszky (aki tehát ekkor Stróbl kollégája volt) a normatív alapú esztétika talaján állt,

1

1 és nem is törekedett a két világháború közötti neobarokk virágzás belső mozgatórugóinak elemzésére, hanem a baloldali művészetírás bástyái mögül egyértelműen mint a múlt egyik csökevényére tekintett rá. Mindazonáltal Stróbl művészetének értékeivel—amint ez más írásaiból kiderül tisztában volt, és művészettörténeti helyének objektív meghatározására is törekedett,

1

2 még ha saját, néhány évvel korábban megfogalmazott művészetpolitikai koncepcióját, mely szerint a művésznek a korszellemre történő válaszadását kell figyelembe venni, s nem előírni neki, hogyan feleljen,

1

3 nem is tudta minden esetben konzekvensen alkalmazni. A Stróbl elleni támadások csúcspontját alighanem az I. Magyar Képzőművészeti Kiállításon (1950) szereplő munkái által generált kritikai tudósítások jelentették. Az új, szocialista Magyarország művészeti életének első országos seregszemléje a művészek szocialista elkötelezettségét volt hivatott demonstrálni. A művészi minőségen túl a kritikusok elsősorban a dolgozó emberek ábrázolásának hitelességét és az alkotók őszinteségét kérték számon. Stróbl három alkotásával—^ mégis megindul a munka, Kőfejtők, Ortálló honvéd-szerepelt, az első még 1946-ban, a másik kettő 1949-ben, illetve talán 1950-ben készült. Az elsőnek készítési dátuma azért fontos, mert Stróbl még a kommunista fordulat évét megelőzően, a szocialista realizmus dogmáinak meghirdetése előtt mintázta, így a kritikus Radocsai Dénes egy későbbi időszak követelményeit vetíti vissza és alkalmazza a szoborra, amikor így fogalmaz: „...hamis hangon szól Kisfaludy Stróbl Zsigmond „És mégis elindult a munka" című szobra... (a művész) a tartalmas mondanivalót patetikus lendülettel pótolja, ez a lendület azonban üres, nem tölti meg, nem teszi magától értetődővé a szocialista építés öröme."

1

4 Végvári Lajos egy napilapban megjelent tudósításában nemes egyszerűséggel kijelentette: „Kisfaludi Stróbl Zsigmond munkásszobrai nélkülözik az új típusú dolgozók jellemvonásait."

1

5 Végvári sommás, a szakmaiság minimumát is nélkülöző megnyilvánulásával tulajdonképpen nem lenne érdemes foglalkozni, azonban jól illusztrálja azt a ma már kevéssé vállalhatónak tünő szerepet, amelyet egyébként jó tollú, nagy tudású és kialakult értékrenddel bíró szakemberekre rákényszerítettek. Azt csak halkan jegyzi meg az utókor már megfelelő rálátással bíró elemzője, hogy „az új típusú dolgozók jellemvonásai" fogalom oly kevéssé normatív és oly mértékben rugalmas, hogy bátran lehetett mindenkor az éppen pillanatnyi követelményekhez igazítani. Radocsai értékelése a Stróbl iránt érzett ellenszenvet megpróbálja művészeti köntösbe bújtatni. A rommá lőtt, kifosztott, tönkretett ország szétzilált termelőkapacitásának legalább részleges helyreállításáért heroikus küzdelmet folytató, a megrongált gépeket is beindító egyszerű munkásembereknek (és nem a szocialista építésnek) emléket állító kisplasztika az első a művésznek a dolgozó embereket ábrázoló, új témájú művei között. Bár a törött gép-kereket emberfeletti erővel elforgató, félmeztelen munkás-hérosz lendületének talán kissé túlzott pátoszát tekintve Radocsainak van bizonyos fokú igazsága, azonban ez nem pótolja a tartalmas mondanivalót, hanem hangsúlyozza azt. A Stróbl alkotásaira aggatott „patetikus" jelző egyébként olyan toposszá vált, amely a kor művészettörténészeinek írásaiban Rabinovszkytól Aradi Nóráig újra és újra visszhangzik. Az És mégis megindul a munka a szó legszorosabb értelmében két korszak határán álló mű, amely a legcsekélyebb mértékben sem mondható rosszabbnak vagy kevésbé őszintének, mint az ötvenes évek elejének erőltetett és gyakran közhelyszerű „szocreál" munkásábrázolásai.