Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)

Kostyál László: Az évszázad megbízásától az évszázad kíállításáig — A „hivatalos" művészet működési mechanizmusa 1945-1955 között, Kisfaludi Stróbl Zsigmond példáján

320 Kostyál László nek kommunisták, s aki nem tartozik csoportjukhoz, az se nem művész, se nem kommunista. Mindeddig ők uralkodtak, nem a Párt vezette ezt a szakmát, ami örvendetes lett volna, hanem egy klikk uralkodott, ami hiba, sőt bűn..." A riporter a művészt nem kímélve azt a vádnak beillő kérdést is nekiszegezte, hogy Kisfaludi Stróbl műtermére ráférne egy alapos takarítás, hisz évtizedeken keresztül választott szobrásza volt a honi és a nyugati felső tízezernek, ami ideológiailag nehezen egyeztethető össze legújabb feladatával. A diplomatikus válaszban Stróbl azt mondta, hogy „egy szobrász nem maga választja a modellt, mert csak azon dolgozhatik, amit megrendelnek. Minden szobor temérdek pénzbe kerül." A riport hatását a művész is némi aggodalommal figyelte. Lázár Bélának egy 1950-ben kelt levelében ezt írta: „A Szabadnép (sic) cikke feltűnést keltett, magam is féltem bizonyos visszatámadásoktól, de tudtommal egyedül Vedres szaladt el a "Szabad Néphez" tiltakozni, persze minden eredmény nélkül."

6 A pályatársak esetleges etikai ellenérzései természetesen kevéssé kaphattak nyilvánosságot, a támadások ezért részben politikai, részben szakmai oldalról érkeztek. A Magyar Dolgozók Pártja szócsövének tekinthető Szabad Nép riportere („Ö. I.") feltehetően olyan véleményt jelenített meg a művész korábbi megbízóinak felemlegetésével, amely alighanem a hivatalos körök több képviselőjében is megfogalmazódott. Nagyon feszegetni persze nem illett a kérdést, hisz a szobrászt maga Vorosilov választotta ki, és baráti érzelmekkel is viseltetett iránta,

7 felvetése azonban jelzi azt is, mire számíthatott volna Stróbl a megbízás esetleges elutasításával. Nem az újságíró volt az egyetlen, aki hasonló észrevételekkel élt, sőt, a korszak művészeti életének egyik fő művészeti teoretikusa, Rabinovszky Máriusz tovább is szőtte a gondolatot, amikor egy belső használatra készített anyagban a két világháború közötti szobrászatról a következőket írta: „A feudálburzsoá revizionista ideológiát leghívebben a milleneum (sic) nevelte mesterek fejezték ki. A korszak legnagyobb arányú alkotását, a Tisza-szobrot még Zala György csinálta. Mellette Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Mecsekaljay Horvay János, Szentgyörgyi István, Pásztor János kapták a legtöbb megbízatást. (Érdekes lesz kivizsgálni, hogy az ellenforradalmi időkben legtöbb megbízást nyert szobrászok milyen szerepet játszottak a proletárforradalom három és fél hónapja alatt, milyen munkával vettek részt 1919. május l-nek dekorálásában?)"

8 A kivizsgálásra akkor persze nem került sor, azonban az elvhűség számonkérése rámutat a politikai köntösbe bújtatott ellenszenvre nem csupán Stróbl, hanem a hivatalos művészet iránt is, amelynek képviselői a 20. század folyamán-legalábbis a felszínen-valóban jelentős ideológiai kacskaringókra kényszerültek. A túlzottnak tartott eszmei hajlékonyság-és ezt nyilván Rabinovszky val együtt a szakma többi képviselője is tudta-nem művészeti kategória. Valakit meg lehet bélyegezni szellemi-etikai alapállása, vagy éppen annak változékonysága miatt, azonban ettől művészi teljesítménye nem lesz lebecsülendőbb. Ahhoz, hogy egyes művészek jelentőségét csökkentsék, mások korábban periferikusabb szerepét kihangsúlyozzák, azokat az elvárásokat kellett megváltoztatni, amelyeket a társadalom szellemi hangadói a művészet iránt támasztottak, illetve azokat a nonnákat, amelyek a művészet fejlődésének irányát meghatározták. A magyar művészeti élet képviselői erre tettek is kísérletet. Ez a kísérlet voltaképpen ugyanúgy igazodott a nyugat-európai művészet általános fejlődéséhez, mint az orosz művészek-Kandinszkij, Tatlin, Goncsarova, Malevics, Chagall stb.-kísérlete az avantgárd elterjesztésére a szovjet rendszer első éveiben, és ugyanolyan naivnak is bizonyult. E törekvés ékes példája volt az Európai Iskola működése és a progresszív gondolatvilága iránti kezdeti hivatalos szimpátia is. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után szinte azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy egy szovjet típusú totalitárius rendszer csak a teljes mértékben ellenőrizhető és irányítható művészetet hajlandó tolerálni. Az avantgárd művészet néhány évre (1953-ig) teljesen oppozícióba szorult. Más volt a helyzet a jobboldalinak tartott akadémikus művészettel, amelynek értékelésében az elmélet és a gyakorlat került éles ellentétbe egymással. Ideológiai alapon az átkos Horthy-korszak művészetével tennészetesen semmilyen szinten nem lehetett azonosulni. A Felszabadulási emlékműre adott megbízás előtt ezért érezhető zavarodottsággal állt a szakma. Különösen is kitűnik ez Kállai Ernőnek még az emlékmű felavatását három hónappal megelőzően, Kmetty János egy előadása kapcsán leírt soraiból. A szerző Kisfaludi Stróbl Zsigmondot kárhoztatja, aki a Gellért-hegyen a felszabadító katona emlékére „közhelyszerű pátosszal semmitmondó szobrot" állított. Ráadásul az kapta a megbízást, „aki a Horthyrezsim alatt az uralkodó osztály tagjairól készült émelygően tetszetős, „udvarias" portréplasztikákkal szerzett kétes hímevet magának."

9 Az idézőjelbe tett „udvarias" kitételt itt a „hivatalos" szinonimájaként értelmezhetjük. A kritikus szavai mögül kilóg a lóláb, a művésszel szemben érzett ellenszenvét nem is próbálja palástolni. Stróbl hírneve kétes értékű, mert portréinak felfogásával nem lehet egyetérteni-az fel sem merült szempontjai között, hogy a megbízásból készült portrénak alapvetően a megrendelő igényeit kell kielégíteni-, ezért a művész arra sem méltó, hogy