Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)
Simon András: Szőlőfajták és a művelés éves munkarendje a dél-zalai szőlőtermő tájon
244 Simon András ültetvény közé ültetett cardinál-tőkék is ezt példázzák, de tudok olyan esetről, amikor a tőkés-karós nohaszőlő közé egy-egy gyöngyszőlő-dugványt raktak. Ez a fajta-ültetvény kevertté válását indíthatta el, illetve a vegyes parcellák további fajta-színesedését hozhatta. A már termőre fordult szőlők éves munkarendjének záró és kezdő mozzanata az egymástól elválaszthatatlan őszi és tavaszi talajmunka, a fedés és a nyitás, melynek célja és értelme a tőkék fagyvédelme volt a téli időszakban. A fedés a tőkék (tiikék) szüret utáni bekapálást vagy lóval-ekével való beszántását jelentette. A tőkék mellé húzott föld a bakhát, ezért ezt a müveletet bakhátazásnak is nevezték. Tavasszal-legkorábbi éves szőlőmunkaként-az ősszel befedett tőkék tövéből kapával elhúzták a földet, ez a nyitás, nyitogatás. Ideje, a fagyok enyhültével, március hónapra esett. 3 8 Csorna Zsigmond a Dunántúl területén a „nem fedő" és a „fedő-nyitó" tájak 18-19. századi elhelyezkedését kapcsolatba hozza a szőlőföld telepítés előtti felásásának meglétével, illetve elmaradásával is: „...valószínűsíthetően az alacsonymüvelés középkori elterjedésével a fedés-nyitás munkája is kialakult ott, ahol nem ásták a szőlőket fel, így bizonyos mélyművelési, tápanyag-utánpótlást és csapadékhasznosítást is elértek, illetve egybekapcsolhatták a fedés-nyitás munkájával." 3 9 Vizsgált területünk szőlőhegyeivel kapcsolatban Markó Imre Lehel megjegyzi: „Homokkomáromban azelőtt a szőlőt sohasem kapálták be, csak Cserfőn és Förhéncen. A homokkomáromi talaj ugyanis kavicsosabb volt, ott csak széttibe kapáták ősszel a földet." 4 0 Lova és ekéje természetesen nem minden gazdának volt, de akinek igen, azt mások is megfogadták az őszi beszántás munkájára. 4 1 A tőkék betakarásakor trágyát is szórtak a barázdába; a talajerő-utánpótlás módjára 3-4 évente igyekeztek sort keríteni. A szőlőhegyen lakó birtokosnak, ha kéthárom tehenet tudott tartani, helyben volt a trágya (ganaj), amit a szőlősorok közé teríthetett, más években pedig szántóját javíthatta vele. A szőlejét tartozék jellegű gazdaságként művelő falusi gazda otthonról, szekéren hozott trágyát a hegyre. A kikapálást követően, szintén még márciusban került sor a metszésre. „Akkor legjobb meccenyi, mikor a baracfavirág hullik a korsóba."-mondták az öregek. Vincze István szőlőmetszőkés-tipológiájában a baltás metszőkések csoportján belül külön táji típusként szerepel a zalavidéki forma. 4 2 Tersánczky 1869es könyvében a metszőkést és a metszőollót egyaránt ajánlja még, azzal a megszorítással, hogy a baltás típus hátrányára felhívja a figyelmet: „A tőke száraz részeinek eltávolítására fürészt kell használni és nem baltát, mert amazzal nem forgácsoltathatik életrehalálra a tőke. 4 3 Nem szól viszont az 1887-ben megjelent Szabadhegy monográfiában e munkafázis eszközéről, csupán módját ismerteti. Markó Imre Lehel tanulmánya sem ad pontos fogódzót az eszközváltás idejének megállapításához, hiszen az időbeli viszony kifejezésére az „azelőtt" megjelölést használja. Az adatközlők is többnyire úgy emlékeznek, hogy „régen" meccőkést használtak, aminek szekörcéje volt. A múzeumi tárgyi anyag némi támpontot adva azt mutatja, hogy paraszti használatban a metszőollók a 19-20. század fordulóján terjedtek el, néhol azonban csak az első világháború után. A 20. század második felében, s napjainkban is, 2-3 csapot hagyva, az adott fajta igényeinek és a támrendszer módjának megfelelően rövidcsapos vagy szálvesszős megoldással végzik a metszést, ezt megelőzően akár dupla ennyi csapot is meghagytak a tőkén 2-3 szemre metszve. A levágott szőlővessző a venyics, amit kévékbe kötöttek, s tüzeltek vele. „Ahán kéve venyics, annyi akó bor lesz!"-tartotta a mondás. 44 Az utóbbi évtizedek óta, a gyári tűzhelyek (asztali tűzhely, teatüzhely) és a gázpalackról működő tűzhelyek megjelenésével, az udvari kemencék teljes eltűnésével, ezt a hasznosítási módját elvesztette a metszés után visszamaradt vessző, így a szőlő végébe vagy tetejébe kihordva elégetik. A 80-as évekig a még aszfaltozatlan hegyi szekérút gödreit is venyiccsel töltötték ki. Bevégezve a metszés munkáját, közvetlenül utána, még március végén-április elején következett a karózás. A kitört, rossz karókat kicserélték, a többit, ami a tél folyamán meglazult a földben, a szekörce fokával beverték. A karó legjobban akácfából volt. Vékony gömbfa karót szőlő közé lehetőleg nem raktak, vastagabb akáctörzsekből hasított, egyik végén kihegyezett, tűzben megedzett vagy kátrányba mártott végű karó tartotta a tökéket. Akinek volt akácosa, ingyen hozzájuthatott az alapanyaghoz, s a hasítást maga is elvégezte. Az 1980-as évektől saját anyagból fűrészeltették a karót, akácos híján pedig készen megvásárolták. Mind a nyitás, mind a metszés, mind pedig a karózás művelete még a rügyek duzzadása, megindulása, vagyis a gombozás előtt történik. A nyitás utáni első kapálás pünkösd táján, vagy május első felében történt. Ez viszonylag mélyebb kapálás volt a nyár folyamán több ízben is végzett felszíni, gyomtalanító saraboláshoz képest. Ugyanazt a kapát használták mindegyik kapálásnál. Ez vidékünkön a szögletes fonna volt, ami a használat és a reszelővel való rendszeres élezés hatására íves élűre kophatott. A szőlőt megtámadó gombabetegségek-peronoszpóra, lisztharmat, szürkerothadás-miatt a 19. század legvégétől egy új munkasor épült be a szőlőmüvelés évi rendjébe: a permetezés (permetölés). Ennek kezdeti formája az volt, hogy oltott mész hígított levét
