Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)
Simon András: Szőlőfajták és a művelés éves munkarendje a dél-zalai szőlőtermő tájon
Szőlőfajták és a művelés éves munkarendje a dél-zalai szőlőtermő tájon 245 (esetleg kevés rézgálicot is feloldva benne) sajtárból egy kórócsomóval vagy ágsöprüvel locsolták a tőkékre. Ezt időben a fadongás, majd a réz, végül a műanyag háti permetező követte, napjainkban használnak motoros háti permetezőt is. A fíloxérának ellenálló direkttermő fajták a gombabetegségekre sem érzékenyek. Általában két-háromszori gálicos (rézgálic) permetezés elég volt az ilyen tőkéknek. A permetezések sora általában május első felében, Pétör hetibe kezdődött. Az ojtott szőlő -főleg meleg és párás időjárás esetén-ennél jóval gyakrabban, akár tízszer, napjainkban még többször permetezik, s már nem rézgáliccal, hanem a legkülönfélébb speciális szerekkel. A gálic kéken tapadt meg a szőlő levelén, az ilyen táblák messziről is megkapó látványként hatottak. A még meglévő otelló és noha szőlőket ma is csak rézgáliccal permetezik. Minden időben nagy gondot jelentett a permetezéshez szükséges vízmennyiség. Kutak a vizsgált terület szőlőhegyeinek nagy részén csak a völgytalpban voltak, onnan hordták vödörben, kézzel a vizet főzéshez, és inni. Az ivóvizet ma autóval, műanyag ballonokban viszik a hegyre. Permetezésre azonban tökéletesen megtette az esővíz is. Az 1970-80-as évekig fennmaradtak elszórva a mesterségesen ásott, kb. 2 x 2 m nagyságú vízgyűjtő gödrök, a tokák. Ezek a szekérút mellett helyezkedtek el, s fa korláttal vették őket körbe, nehogy beleessen valaki. Ugyanez okból gyakran élőfa mellé, vagy két fa közé ásták. A vizet fa horogra akasztott vödörrel merték ki. Akinek nem volt tokája, vagy kifogyott belőle a víz, az valamelyik szomszédtól kért engedélyt, hogy vihessen belőle. A tókavizet mosásra, állatok itatására is használták. Ha kigyulladt valami, összefutottak a szomszédok, s a tokából mert vízzel oltották a tüzet. Az 1970-es évektől a tokákat a betonozott esővízgyűjtő sziszterna (ciszterna) váltotta föl. Ilyet csak a cseréppel vagy palával fedett, csatornázott épületek mellé, a földbe mélyítve tudtak építeni, mert a zsupptetőn nem szaladt le olyan gyorsan a víz, s csatornázni sem lehetett, így a víz elvezetése a gyűjtőhelyre nem volt biztosított. Ha a pince még zsuppos volt, de valamelyik újabban emelt melléképület palás, vagy sindős (cserepes), akkor csatornát erősítettek legalább az egyik tetőrész alá, s az épület sarkához egy kétszáz literes bádoghordót raktak, ebben gyűlt össze esőkor a víz. A sziszternák esetében is működött a szomszédság egymás közti víz-kérése és -használata. A másfél-két méter mély sziszternából ugyancsak hosszú fa horoggal vagy kampósra hajlított végű vassal, vödörrel merték a vizet. A tókák szemetesgödörré változtak, majd betemették őket. A tokából vagy ciszternából kimert vizet az egyik végére állított fa hordóba, bádoghordóba, vagy beton kútgyürüből kialakított vízgyűjtőbe öntötték, ott bekeverték a szőrt, amit rossz cserép- vagy bádogkancsóval mertek a háti permetezőbe. Bár a permetezés elsősorban férfimunka volt, adódott, hogy a családfő éppen napszámba vót, s az asszony vette hátára a permetezőt. A zölden hajtó, növekvő szőlővesszőt, akár alkalmaztak karót, akár nem, össze kellett kötözni. Az első kötözést Antal-nap táján (június 13.) kezdték meg, a másodikat nagyjából egy hónapra rá végezték. Kötözőanyagként a vízben áztatott, megtiport rozsszalmát, vagy a szőlőhegy völgytalphoz közeli, alsó, nedves részein, a berőkben gyűjthető kákát használták. Megsodorták, akkora darabokra vágták, ami a vesszőket átérte, s Y formájú szolgafára kötötték, 4 5 ezt vitték magukkal, a földbe szúrták, húztak egy-egy szálat, s a tőkét átölelve, összekötötték a hajtásokat általában két, nyúlánkabb vesszők esetén akár három helyen. A mezőgazdasági szakboltokban vásárolható raffiát a 20. század második felétől alkalmazták. Az 1980-as évektől egyre inkább terjedt a műanyaggal való kötözés. A raffiát és a gombolyagban kapható műanyag szálat ugyancsak előre felvágták a szükséges hosszúságra, s derékra kötve vitték. A zöldmunkák körébe tartozott a nyírás, vagyis a magasra nyúlt zöld hajtások felső részének, végének levágása, nagyjából a karó magasságában. Erre július közepe táján került sor. A metszés eszközével, tehát korábban metszőkéssel, majd metszőollóval végezték. Ilyenkor távolították el a kaccsokat, vagyis a hónalj- és fattyúhajtásokat. Július végére-augusztus elejére (kánikulára) befejeződtek a szőlőmunkák. Az érő termést ezután óvni kellett. A madarak ellen madárijesztőket állítottak a szőlő közé. Két karót kereszt formában összeszögeltek, rossz ruhát akasztottak rá, a tetejébe pedig vásott kalapot tettek. A hegyi lakosok, akik baromfit is tartottak, ilyenkor a baromfiólak kerített kis udvarában elzárva tartották az aprójószágot, nehogy megcsipkedje a szőlőt. Ha ilyet észleltek, a szomszédok szóvá is tették egymásnak. A szőlő művelését az önellátó kisgazdaságokban családi munkaerő biztosította. Módosabb gazdák nagyobb szőleiben napszámosok dolgoztak. Az 1920as években ez úgy szerveződött, hogy a gazda által felfogadott munkáshívó (híjó) toborozta a napszámosokat. Legtöbbjük a szőlőhegyen kint lakó szegényebb parasztcsaládok tagja volt. A hívó hívópénzt (híjópéz) kapott, a munkás 1 pengő napszáma után általában 10 fillért. Kötözésre és zöldmunkákra asszonyok, kapálásra asszonyok és férfiak (embörők) egyaránt elszegődtek. A napszámba járásra egészen az 1960-as évek derekáig vannak adatok.
