Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)
Simon András: Szőlőfajták és a művelés éves munkarendje a dél-zalai szőlőtermő tájon
Szőlőfajták és a művelés éves munkarendje a dél-zalai szőlőtermő tájon 243 Az 1940-es évektől friss, étkezési szőlőként is értékesítették a kanizsai piacon a kadarkát, a gyöngyszőlőt, a delovárit és burgundit, de a késő ősz csemegeszőlője volt az otelló is. Ez utóbbinak mély színű festőborát a pincétől adták el. Aszalták is a szőlőt, a töppesztett szemeket kalácsba sütötték. Az 1970-es évektől egyre jobban terjedt a korai érésű fajtáknak, így pl. a Csabagyöngyének a telepítése. A zalagyöngye nevű fajtát 1957-ben nemesítették, a házikertekben való telepítését 1970-ben engedélyezték. 2 9 Hamar kedvelt, szívesen telepített fajta lett szőlőhegyeinken. Volt olyan fiatal gazda, aki noha ültetvénye egyik felét már 1972-ben kordonos rendszerű (ahogy itt mondják: lúgos) zalagyöngyére váltotta. Rakott közé-olyan tőkék helyére, amelyek telepítés után nem eredtek meg-két töke cardinált is, mely Magyarországon szintén viszonylag új fajtának számított. 3 0 A zalagyöngyénél korábban érett, hamvas, kékeslila nagy és húsos bogyóit csemegeszőlőként fogyasztotta frissen a család. Napjainkban dominánsnak mondhatók a fehér fajták, legnagyobb arányban rizlinget találunk, de a termesztett fajták sokfélesége szinte felsorolhatatlan. Kisebb arányban vörös bort, vagy még inkább kevésbé testes piros bort is készítenek többnyire oportóból, zweigeltből és kékfrankosból. A direkttermők aránya napjainkban egyre csökken, legjobban az otelló tartja még magát, amelyből-leszemezve-különlegességnek számító mély vörösbort készítenek. A szőlőművelés, a termő szőlő éves munkarendje a szüretig A szőlőművelés éves munkarendjét saját megfigyeléseim és interjúim, a 19. század második felére vonatkozóan Tersánczky József helyi tapasztalatokat tükröző borászati szakmunkája, valamint Markó Imre Lehel néprajzi-nyelvjárási leírása alapján vázolom, elsősorban a táji sajátságokat kiemelve a munkafolyamatokban. Történeti utalásokat Holub József tanulmánya alapján tudok tenni. 3 1 A vizsgált terület szőlőhegyei-egy részük már a középkortól adatolhatóan-irtásszölők voltak. Új szőlőterület telepítésekor, Tersánczky a szabadhegyi gazdák példáját idézve-s mindjárt ennek korszerűtlenségét is hangsúlyozva-a 19. század dereka utáni gyakorlatot így írja le: „...nincs szokásban ujültetés alá a földet előkészíteni földforgatással (rigolozással), egyszerűen elteregetik hantos felszínét..." 3 2 Bár a szakirodalom már a 17. század második felétől szorgalmazza, a gyakorlatban csak később, először-a Dunántúlon az 1840-es évektől indulva-az egyházi és uradalmi birtokokon, majd a paraszti szőlőkben a filoxéravész után válik általánossá a rigolírozás, vagyis a föld mély megforgatása, felásása a telepítés előtt. 3 3 Az ültetésnek a 19. század derekát követő időszakra vonatkozó helyi gyakorlatáról megint Tersánczky írását idézzük: „Szokás [...] a szőlő sorrendeket zsinórral kimérni, ennek mentében fészkeket csinálni, ilyekbe ültetni." 3 4 Nem derül ki azonban világosan az ezt kővető sorokból, hogy a szálvesszös vagy a gyökeres vesszővel történő ültetés a jellemzőbb. Vesszőket, tőkéket is emleget a szerző, az utóbbi jelenthet gyökeres vesszőt. A paraszti szőlőkben, a kor országos gyakorlatának megfelelően, valamint az adatközlőknek a két világháború közötti időket idéző ismeretei alapján azt mondhatjuk, hogy a gyökeres vesszők telepítése csak a 20. század második felében vált általánossá. A 60-70-es évektől vagy vásárolt oltvány vesszőket ültettek, vagy a metszéskor kiválasztott legszebb vesszőket-sok esetben a különböző fajtákat egymástól beszerezve, egymás között cserélve a gazdák-iskolába rakták gyökereztetni, s következő évben azt ültették el. A sor- és tőtávolságról Tersánczky így ír: „Ha végig nézzük a szőlő telepeket, szép sorrendben fogjuk találni a tőkéket. Jobbára 3 láb térség van minden sor közt. Eltéréseket fogunk találni helyenkint a tőkék közti távolságban, mert vannak ültetések, melyek annyira sürüek, alig hogy elfér a kapa a tőkék közt, teszik ezt némelyek nagyobb termés reményében, és csodálkoznak, mikor szőlőjük későn érik, rothad, boruk silány!" 3 5 A 20. századi paraszti telepítések többnyire már szabályos, átlátható, egy-másfél méternyi tő- és sortávolsággal rakott, karós ültetvények. Az 1960-70-es évektől megjelenő kordonos szőlőknél mind a sorok, mind pedig a tőkék távolsága még ennél is nagyobb. A tőkék azért ülnek ritkábban, mert a kordon drótsodronyain a két szomszédos tőkéről hosszabb szálvesszők futnak, a sorok közti szélesebb hely pedig a szőlőnek a szüret utáni, lóval történő beszántását biztosítja. A szőlőhegyek mai képe karós és kordonos parcellákat egyaránt mutat. A karós szőlők idősebb ültetésűek, újabb telepítést már ritkán raknak karó mellé. Vidékünk a 18-19. században a karó nélküli szőlők övezetébe tartozott. 3 6 A 19. század második felében Tersánczky már karózott szőlőkről ír, bár a karó magas ára miatt, egyes fajtáknál, így a kadarkánál is, javasolja a karó nélküli művelést. 3 7 A kipusztult tőkék hiánypótlása a 20. század közepéig bujtással történt. A szomszédos tőkéről egy erős vesszőt hajlítottak le a hiány helyére, majd az gyökeret vervén, elvágták az anyatőkétől. A vesszők iskoláztatásával, gyökeresen vásárlásával csökkent ezen eljárás gyakorlata. Ilyenkor előfordult, hogy egyegy új fajtát, esetleg csemegeszőlő-fajtát raktak pótlásnak, hogy kipróbálják. A fentebb idézett zalagyöngye-
