Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)

Simon András: Szőlőfajták és a művelés éves munkarendje a dél-zalai szőlőtermő tájon

ZALAI MÚZEUM 18 2009 239 Simon András Szőlőfajták és a művelés éves munkarendje a dél-zalai szőlőtermő tájon A zalai borvidék fogalmáról Zala megye területének nagyobb része a hivatalos besorolások szerint hosszú ideig nem számított történelmi borvidéknek, a kb. 300 m tengerszint feletti magasságú dombsorok alkotta szőlőhegyeken folyó paraszti szőlő- és borgazdálkodást kevéssé jellemezte minőségi és árutermelő jelleg.

1 Ezt megállapítva, szükségesnek érzem fogalmilag is elkülöníteni, illetve körülhatárolni a történelmi/minőségi valamint a helyi jelentőségű, többnyire önellátásra termelő borvidékek, szőlőtermő/bortermő területek jellemzőit. A szőlőtermesztés és borkészítés mennyiségi és minőségi mutatói, gazdasági és társadalmi súlya révén tehát különbséget kell tennünk történeti vagy történelmi borvidékek valamint lokális szőlőtermő teriiletek között. A történeti vagy történelmi borvidék fogalmán olyan, több települést magába foglaló földrajzi-gazdasági-kulturális egységet, tájat értünk, ahol hosszabb időre visszatekintő múltja van a szőlő- és borgazdálkodásnak, s ahol az önellátás szintjét meghaladó mértékben, árutermelő jelleggel, kereskedelmi céllal, országos (esetleg nemzetközi) viszonylatban is ismert és elismert borokat készítenek. Egy-egy borvidéken belül többnyire hasonló természeti adottságok mellett, több-kevesebb tájjellegű szőlőfajta termesztésével, nagyjából azonos művelési, feldolgozási, kezelési, valamint érlelési-tárolási mód alkalmazásával, főbb tulajdonságaiban hasonlójellegű bort lehet előállítani.

2 A történeti borvidékeken kívül eső lokális szőlő-bortermő területek vagy községek gyengébb minőségű, csupán saját (családi) fogyasztásra szánt borokat voltak képesek produkálni. Eltekintve az uradalmi pincékben érlelt boroktól, Zala megye paraszti kisgazdaságai a szőlőtermesztés és borkészítés szempontjából ez utóbbi csoporthoz sorolhatók. Fontosnak tartom ugyanakkor megjegyezni, hogy a 20. század folyamán a megye területe több ízben is változott: egyrészt a trianoni határmeghúzás (1920) következtében a Murától délre eső területek a SzerbHorvát-Szlovén Királysághoz (a későbbi Jugoszláviához) kerültek, másrészt pedig az 1950-ben végrehajtott általános közigazgatási rendezéskor a Balaton északi partján húzódó, keskenyedő területsávot (Tapolca, Sümeg, Balatonfüred körzete)-ahol a minőségi szőlő- és borgazdálkodás leginkább jelen volt-Veszprém megyéhez csatolták. 1979-ben Keszthelyt és környékét visszakapcsolták Zala megyéhez. Zala megye szőlő- és borgazdálkodására vonatkozóan a koraközépkortól a mohácsi vészig terjedően Holub József közöl értékes adatokat. Tanulmánya elején rámutat arra, hogy „a legkiterjedtebb szőlőkultúrával természetesen a Balaton vidékén találkozunk

1', s ennek okai között nem csupán a kedvező ökológiai adottságokat sejthetjük, hanem az egyházi birtokokon (pl. veszprémi káptalan, bakonybéli és almádi apátság) folyó, jelentős mérvű szőlőtermesztést is.

3 A 18. század első felében Bél Mátyás a megye mezőgazdasági viszonyait taglalva megemlékezik arról, hogy a dombokat és hegyoldalakat „szőlők lepik el", kiváló és sok bor terem, s a legjelentősebb szőlőtermő táj a Balaton partvidékén található.

4 1720-ban elkészült a magyar királyság szőlőtermő területeinek minősítése. Ebben-a háromfokú skálánZala megye szőlőterülete egyharmad részben másod-, kétharmad részben pedig harmadosztályú minősítéssel szerepel.

5 A 19. század első harmadának végén Schams Ferenc készítette el Magyarország borvidékeinek leírását. Zala megye kapcsán csak a Balaton északi partvidékén húzódó szőlő- és bortermő településeket említi és méltatja (Győrök, Gyenes, Csobánc, Bada-