Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)
Selmeczi Kovács Attila: A hagyományos gazdálkodás változása a Kál-völgyben
234 Selmeczi Kovács Attila „a többtagú hozzáidomult a földhöz" (Balatonhenye), „jobban belelapult a kupákba, a brázda helibe" (Szentbékkálla). Ugyanis a mozgékonyabb többtagú eszköz megfelelően követte a talaj egyenetlenségeit, jobban megfeküdte a földet. Az egymás mellett haladó két boronatag szélesebb felületet átfogott, a szabályos távolságra helyezett fogai révén pedig egyenletesebb munkát lehetett vele végezni. A többtagú vasfogas teljes szélességében kielégítő munkát végzett, míg az egytagú fogasnak valójában csak a közepe dolgozta meg a földet. Az öszi szántáson a fogasolást-különösen a gépi vetés után—még egy fontos talaj munka, a simítás követte. Ez a kiegészítő munka egyrészt megakadályozta a föld kiszáradását, másrészt alkalmasabbá tette a talajfelszínt a kaszáláshoz, ugyanis nem akadt a rögökbe a kaszapenge. A talajegyengetés legrégebbi módja a tüskeborona használata, amivel valójában a kevésbé rögös földön végzett tavaszi gabonavetéseket tudták leghatékonyabban betakarni. Főképpen a tavaszi áipa és a zab vetése után fogasolás helyett inkább boronyáltak, vagyis tövisboronával húzatták végig a parcellát, 2 8 mert így „hígan maradt a föld teteje, és sokáig megtartotta a hüssességéf'(Balatonhenye). 2 9 Az erősebben rögös földön viszont ódalaztak, vagyis a rövidszekér oldaldeszkájával húzatták végig a földet. Noha a talajsimítás szempontjából a tövisboronát jobbnak tartották, az 1920-as évektől az oldalazás jóval elterjedtebb lett. A kocsioldal középrészére egyszerűen két vaskarikát erősítettek, és ehhez kötötték az állatokat. A kocsioldal belső sima felét fordították a föld felé, súlyának növelése érdekében megrakták kővel vagy gyöppel, nagyméretű füves hanttal, és rendszerint maguk is ráálltak, különösen, ha lovakkal húzatták az oldaldeszkát. A talajsimításra több helyen kimondottan erre a célra készült vasalt deszkát használtak, amely teljesen hasonlított a kocsioldalhoz, csak mindkét felülete sima volt. Ezt a speciális tárgyat viszont simító névvel illették, és a vele végzett munkát következetesen simítózásként tartják számon (Köveskál). 3 0 Az első világháború utáni években csaknem mindenütt felbukkant a henger a legmódosabb gazdaságokban. Eleinte 2-3 méter széles egytagú hengert készíttettek a helyi bognárral és kováccsal, azonban a harmincas évektől inkább a mozgékonyabb háromtagú henger vette át a korábbi nehézkes eszköz helyét. Ennek tagjait úgy kapcsolták össze, hogy elől egy, hátul kettő kapott helyet. A henger főként a köves földön bizonyult alkalmas eszköznek, mert jobban lenyomta a követ, mint az oldaldeszka. 3 1 Noha a henger szerepköre szintén a fogasolás utáni talajsimítás volt, használata inkább a tavaszi munkákhoz kapcsolódott. Elsősorban az őszi gabonavetés tavaszi gondozásához vették igénybe, amikor „a fagy felszítta a vetéseket, a hengerrel megtömték, hogy a gyökér szoruljon meg" (Balatonhenye). 3 2 Ha a koratavaszi fagyok után felengedett talaj felduzzadt, hengerezéssel nyomták vissza a gyökérre a földet. Ehhez a kényes munkához legalkalmasabbnak a hengert tartották, még a birkákkal való megjáratásnál, töretésné\ is jobbnak mondták. Ilyenkor azok is kölcsönkérték a hengert, akik egyébként nem használták. De arra is volt példa, hogy a hengerel rendelkező nagyobb gazda csak a felfagyott vetések megtömésé re vette igénybe a hengert, egyébként oldalazott. Az aratásig nem sok gondot fordítottak a gabonaföldekre. A Kál-völgy falvainak köves határában a kenyérgabonán, a búzán, rozson, kétszeresen kívül nagy mennyiségben termeltek árpát és zabot is az állatok takarmányozásához, ami az aratás munkáját jelentősen kibővítette. A búza vágásának ideje általában július első felére esett, bár kedvező időjárás esetén már Péter-Pál napján (június 29-én) megkezdték az aratást. Ezen a vidéken az aratás jellemző és hagyományosnak tartott módja a kaszálás volt. Ugyan több helyütt hallomásból tudtak róla, hogy valamikor régen az asszonyok sarlóval arattak, azonban ennek a munkamódnak más emléke nem maradt fenn. 3 3 Bizonyosra vehető, hogy a Kálvölgyben az állattartás hagyományos jelentősége miatt jóval korábban, tehát a 19. század elején, közepén bekövetkezhetett a sarló-kasza teljes eszközváltása. A gabona kaszával való vágásának két fonnáját alkalmazták: a kenyérgabonát mindig rávágták, vagyis a kaszás a fennálló gabonának döntötte a levágottat, ezzel szemben a takarmányozásra szolgáló árpát és zabot rendre vágták, a tarlóra fektették a levágott gabonát. A kaszával kizárólag férfiak dolgoztak. Ezen a vidéken nagy kaszákat használtak, többnyire a 90-110 cm hosszúságú kaszapengét kedvelték. A nyélen két fogantyú, kaszakacsiba volt, egyik a derékon, másik a nyél felső végénél. A rávágáshoz takarói kötöttek a kaszanyélre, ami három hosszú ággal rendelkező gereblyéhez hasonlított. A penge felett rögzített takaró a levágott gabonaszálakat a fennállóhoz döntötte. A rendre vágásnál éppen ezért nem használták a takarót. A kaszás aratás sajátos munkaszervezeti formával rendelkezett, mely szerint a kaszást közvetlenül követte a marokszedő, aki a rávágott gabonát azonnal összegyűjtötte és az előre odakészített kötélre fektette. A kötélre terített két maroknyi gabonát pedig a kévekötöző sorra bekötötte. A kisebb gazdaságokban ez utóbbi munkát rendszerint a kaszálást követően maga a kaszás végezte el. A marokszedés jellegzetesen női munka. A marokszedő a kaszás felsége, lánytestvére vagy lánya volt. Még a bérmunkát vállaló részes aratók is ritkán fogadtak idegen marokszedőt. A marokszedő a fenn-
