Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)
Selmeczi Kovács Attila: A hagyományos gazdálkodás változása a Kál-völgyben
A hagyományos gazdálkodás változása a Kál-völgyben 235 álló gabonának döntött kaszavágásnyi szálakat sima élű sarlóval szedte az ölébe. A sarlót azért tartották alkalmas eszköznek, mert el tudták vele vágni azokat a gabonaszálakat, amit a kasza elhagyott. Elvétve kézzel is szedték a markot, a bérmunkás aratók pedig olykor egy speciális fakampót, marokszedőfát használtak (Mindszentkálla). A rendre vágott áipát, zabot fagereblyével húzták össze, a „gereblével összevágták" (Köveskál), és lábbal is segítették összetolni. Amikor az összehúzott gabona kévényi méretű lett, szalmakötéllel vagy újabban kócmadzaggal bekötötték. Ezt a munkát a nők és férfiak egyaránt végezték, amihez az is hozzájárult, hogy „az árpa nehéz volt, mint a só, sűrüjebb a kalássza" (Kővágóörs), 3 4 így a felszedése is nagyobb erőt igényelt. Ezzel indokolták a rendre vágását is, ugyanis a fennálló áipa nem tudta volna kellőképpen megtartani a neki dőlő levágottat, mert a feje nehéz volt és visszakonyult. A kisebb gazdák az aratást a maguk erejéből igyekeztek megoldani. Ahol több felnőtt családtag élt együtt, ott könnyen kiállíthatták az aratáshoz szükséges 3 vagy 5 létszámot, annak megfelelően, hogy egy vagy két kaszaerővel dolgoztak. De a nagyobb gyerekek is tudták hasznosítani magukat a kötélteregetésnél, az ebéd- vagy vízhordásban. A nagyobb gazdák viszont többnyire bérmunkásokat, részes aratókat fogadtak, még akkor is, ha a maguk családja szintén részt vett az aratásban. A szemveszteség veszélye miatt sürgető munkát igyekeztek mielőbb elvégezni. A nagygazdáknál rendszerint 2-3 kaszás dolgozott, a gazda velük alkudott meg, a kaszásoknak kellett gondoskodniuk a kisegítőikről. Az aratás bére emlékezet szerint a levágott gabona egy tized részét tette ki, amint mondták, „a kaszásokat tizedibe fogattuk, koszt vagy konvenció volt, falubeliek jöttek" (Köveskál). 3 5 Ezzel szemben a 19. század második feléből fennmaradt feljegyzések differenciáltabb képet mutatnak. Különösen tanulságos a kővágóörsi Bárány András „gazdasági jegyzőkönyve", aki 1855-től közel két évtizeden keresztül mindent feljegyzett, ami a kb. 30 holdas gazdaságával kapcsolatban állt. így évente ismétlődnek a különböző szerződések, terméseredmények, időjárási megfigyelések, kiadások stb. A legkorábbi aratószerződést 1856-ban két környékbeli aratómunkással kötötte az alábbi szövegezéssel: „Alólirottak Német Ferencz és Mohos Imre Rcndesi [Balatonrendes] lakosok megesmérjük magunkat jótállásunkban kötelezzük Bárány András urnák ez évi Öszi és tavaszi gabonájának meg aratására, 's elegendő kettőző [marokszedő] előállítására,-ollyfonnán, hogy a' tiszteltt Úr az ősziből a' 12 i k a' tavasziból pedig a ll l k keresztet kiadni köteles, úgymint részünket lakásunkhoz behordatni, és ezért mi neki 12 férfi napszámot a' hol 's mire kívánja fogunk szolgálni. Május 15-én 856. Mohos Imre Németh Ferencz X Szekeres Márton jelenlétében." 3 6 A következő évek aratószerződései is hasonló megfogalmazásúak, csupán a munkavállalók neve változik, valamint kiegészül azzal a kikötéssel, ami eleinte bizonyára természetesnek számított, hogy „az aratásban arattató úr láttand el bennünket illő élelemmel." Ennél részletesebben később sem szerepel az ellátás módja. A részesaratás meglehetősen korai emlékét jelentő szerződés egyben korrigálja a visszaemlékezésekből egyöntetűnek tűnő egy tized részért való aratóbér időhatárát. Az is kitetszik ebből a megállapodásból, hogy az értékesebbnek számító őszi gabonából kevesebbet, csak a 12. részt kapták meg a felfogadott aratók, míg a tavasziból minden 11. kereszt illette meg őket. 3 7 Ez a megkülönböztetés azonban nem volt hosszú életű, mert az 1859. évi aratószerződés már mindkét gabonaneműből a 11. részt biztosította. Az aratószerződésekből kitűnik, hogy a learatott gabona 11. részében a kaszáson kívül a marokszedő és a kévekötöző is osztozott, akikről a kaszásnak kellett gondoskodnia. Továbbá a szegődött létszámot is kikötötték, ami szerint „az aratásban 5en lenni, vagyis egy kéve kötőt és két marok szedőt kiállítani kötelesek leszünk" (1863). 3 8 Majd a későbbi években is ragaszkodik az arattató az öt fős csapathoz, vagyis az uradalmakban dolgozó aratóbandák mintájára a két aratópár után haladó kévekötöző férfihez, mert ez jelentősen meggyorsította a munkatempót. A maguknak dolgozó parasztgazdák ugyanis leginkább párban arattak, és a napi gabonamennyiség levágása után fogtak hozzá a kévekötözéshez, majd a kévék keresztekbe rakásához. Az aratószerződésben szereplő ingyenes napszámot -aminek fejében a kaszások az aratási munkát megkapták-a gazda java részben a szőlőmunkákhoz vette igénybe. 3 9 A kévekötözéshez legjobbnak a frissen vágott rozsot tartották, a búza- és árpakévéket is sok helyütt ezzel kötötték be. Gyakran azonban a levágott gabona saját szálából sodorták a kötelet, emiatt kisebb búzakévéket készíthettek. Sokan inkább zsúpszalmából, az előző évben termelt rozs kicsépelt szalmájából jó előre elkészítették a szükséges kötélmennyiséget. A kéve bekötéséhez általában mindkét végén kihegyezett botot, kévekötőfát, cucafát (Köveskál) használtak. A kévét átfogó kötél két végét egymással összesodorták és a bottal a kötélszár alá dugták. A kévéket a napi aratás bevégzése után hordták össze keresztekbe. Régen 13 kévéből rakták a csomó kat (Szentbékkálla), az 1920-as évektől kezdett elterjedni a 17-18 kévés kereszt, újabban mindig 18-at raktak össze. A kalászuknál fogva kereszt alakban egymásra
